Egy karácsonyfa, amelyet magam csináltam, az egész multamat, mindent, ami az emlékeimben kedves, meghitt és kellemes, jelentheti a számomra, de mit kezdjek egy fával, amelyet idegen emberek csináltak meg anélkül, hogy ismertek volna engem? Végignézek rajta, mint egy kirakaton, de semmivel sem érdekel jobban, mint az ott kiállított idegen holmik.

Ha minden hazugság volna a világon, a karácsonyfának akkor is valódinak kellene lennie.

A karácsony az az ünnep, amely a munka és a legjózanabb realizmus éveiben is aktuális maradt. Az emberi lélek most már sok százados tradíciók és felhalmozott tudat alatti emlékek folytán megkívánja ezt az egy napot, amikor önmagába és azok felé fordul, akiket szeret, amikor egy pillanatra, csak egy estére minden egyébtől, a tegnaptól és holnaptól elvonatkozva a béke, a szeretet és a családi vonzódás érzéseinek élhet.

Nemsokára karácsony lesz. Szép, meleg, barátságos kis ünnep, az esztendő legszebb napja, amelyen az emberek, ha még olyan fásulttá és érzéketlenné is tette őket a hétköznapok szürke melankóliája, felengednek a hidegségükből, vidámak lesznek, derűs lelkűek és tréfakedvelők, mert a karácsony hangulata megüli a lelküket s a barátságos szobák melengető mélyén felgyúló pici gyertyák fénye mellett szívesen fognak áldozni az otthon és a családi szeretet szellemének.

Az emberek rendesen többet, elegánsabbat akarnak adni, mint amennyire képesek és így cserélődik ki azután a mutatós holmik egész ízléstelen lomtára. A gyermek nem kapja meg azokat a dolgokat, amelyek a lelkét kellően megformálnák, a felnőtt pedig rendesen olyan dolgokhoz jut, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Az emberek dísztárgyakat küldenek az ismerőseiknek, amelyeket azok rendesen nem tudnak eléggé elrejteni. Az ajándékozó tehát ahelyett, hogy figyelmes és jó barát módjára valami apró kis szükségletet elégítene ki gondos kézzel, többnyire csak bosszúságot okoz.