Porhavat zudít
a fergeteg,
minden utat, ösvényt
eltemet.
Manó sír a fák alatt,
siratja a tűnt nyarat.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Siratja a tűnt nyarat.
Ne bántsd, ami elmult, mint az álom
s ne hánytorgasd azt, ami meg most van:
az életnek annyi veresége,
fáradtsága, szenvedése rajtam.
Vágyaimat fukarabbul mérem:
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar rézszín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.
Szertemállott árnyak rég az éjben,
s benned is hunyóban már a tűz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.
Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
szemem kékjét homály itta fel.
Mellékesen élek itt a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.
Ég veled, barátom, isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.
Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók, dúdoló szelek.