Az emberek java része egyáltalán nincs tudatában annak, hogy egész életük, gondolkodásuk milyen tisztázatlan fogalmakon, önellentmondó vagy semmitmondó frázisokon, ellenőrizhetetlen érzelmi egyoldalúságokon és kényelmesen beidegzett, százszázalékos hazugságokon épül fel.

Most már nem nagyon vágyom utazni. Tudom, rengeteg realisztikus részletet elmulasztok. Hát elmulasztom, egye fene. Ha ott lennék, akkor még inkább érezném, hogy a látottak mellett még mit mulasztok. Az egész élet egy nagy mulasztás.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hívatlanul jöttem a világra, én, kérem, egy szóval se mondtam, hogy ide akarok jönni erre a parányi bolygóra embernek. És alighogy idejöttem, éppen hogy széjjelnéztem ebben a "csodák világában", hamarosan kirúgnak, ijesztő kíméletlenséggel, amit úgy hívnak, hogy halál. Hát ez, valljuk be, elég ízléstelen viselkedés a sors részéről. De hát mit tegyünk. Amíg itt voltam hívatlanul, és a legkellemetlenebbül ki leszek rúgva belőle, legalább körülnézek, mi volt szép, mi volt izgalmas, mi volt fantasztikus.

A szépség az igazság visszfénye: tehát nem maga az igazság, csak feléje emelkedő vágyódásunk.

A szeretethez nem kell filozófusfej, elég a jó szív.

A szerelem és a halál monumentális, meghatározó erő életünkben, ihlető, forradalmi, titokzatos csoda.

Nem a lebegő szentek, a jelenések, a csodás gyógyulások az érdekesek számunkra mindennapi életünkben, hanem a Természet fantasztikus titkai, és örökké csodálkozom azon, hogy az emberek milliói nem csodálkoznak az élet minden pillanatában! Olyan magától értetődőnek vesznek mindent.

Minden, minden a világunkban az életet kívánja, óhajtja, ugyanakkor a halállal kell mindennek megalkudnia.

A szerelem fájdalmas vagy tragikus árnyéka a féltékenység.

A szerelemnek három fajtája lehetséges: a lírázó neurózis, a teljes pokol és a családias unalom.

Aki nem tud szeretettel feloldódni, másban és másért: boldogtalan marad.