Én jól tudom, mi fojtogat
bennünket, emberek:
a fölösleges fájdalom
s a fölösleges szeretet.

Kellesz a kárhozathoz,
az üdvösséghez,
kellesz hangnak a némák
körmenetéhez.

Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik -
gyere velem táncolni a halálba.

Teliholdból süt a végzet,
csillag markol vérkörökbe,
halálforgás minden óra,
jőjj szeretni mindörökre.

Mert rohan az idő, rátipor,
recseg a tüdő, meginog a gerinc, elborul a lélek.
Lerombolt szerveim sikonganak, vadulnak,
érzékeim roppanva kimúlnak.
Mégis imádlak, élet.

Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.

Micsoda bűnök,
micsoda szenvedélyek
lappanghatnak a létben,
hogy így tud fájni,
hogy annyi látott borzalom után
még fáj a rejtett,
a kimondatlan,
mert az szörnyűbb
a teremtésnél, a halálnál,
a háboru legújabb korszakánál -