Élnek közöttünk emberek, akik bámulatos érzékkel teszik fel, anélkül, hogy szándékukban állna, a legfeszélyezőbb, a legkínosabb kérdéseket - ez is egy adottság, olyan, mintha valaki folyton nekimenne az ajtónak.
A félelem is olyasmi, mint a fájdalom: ha túl vagyunk rajta, gyorsan elfelejtjük.
A túlélés olyan, mint a szerelem. Mindkettő vak.
A sajnálat tüneti kezelés. Az ember sajnálja, ha mellélötyköli a kávét, vagy elrontja a játékot azzal, hogy sorozatban egyetlen bábut sem talál el bowlingozáskor. Az igazi bánat azonban ritka, mint az igaz szerelem.
Mi a bort szaglásszuk, a kutyák egymás segglyukát, az eredmény ugyanaz.
Az álmok gyorsabban öregszenek, mint az álmodók.
Az idő mindig lassúbbnak rémlik, amikor az ember szorong vagy fél.
Amikor az ember tizenkilenc éves, még minden vezeték jó és feszes, minden kapcsolat tartós és szilárd.
Az ember nem használhatja ki maximálisan az idejét, ha bedilizik az idegtől.
Az egyetlen halálos bűn az, ha az ember feladja.
Minél hosszabb a laza rész, a végén annál nagyobbat koppan az ember.
A sötétben a gondolatok tökéletes kört írnak le, akármit tesz is az ember ellene - hiába próbál virágokra, Jézusra vagy a baseballra gondolni, esetleg arra, hogy aranyat nyer az olimpián -, valahogy minden az árnyak között hatalmas karmokkal és mozdulatlan szemmel várakozó alakhoz vezet vissza.
Az ember nem remélheti, hogy mást is félresöpör írásának erejével, amíg vele is meg nem történik ugyanez.
Némelyek természetesen nem akarják hallani az igazat, de ez nem a mi gondunk. Az ember nem lehet író anélkül, hogy ne törekedjen a pontos találatra.
Ha az ember valamit szívesen csinál, akármeddig hajlandó bajlódni vele.