Nem tudván semmiért sem lelkesedni,
már hinni sem tudok,
szeretni sem tudok,
és reményem, mint parafa-dereglye
iránytalan hullámok szennyes árján
csüggedten imbolyog.

Szereted, ha a hold mereng, és
mindent ezüstös fénybe von?
Éppígy varázsol a merengés
tavaszi tájat arcodon.

Ha hatvanéves leszel, oly idős,
mikor szív, ér elveszti már a rendjét,
te is rádöbbensz - vendégként időz
az ember itt -, porrá esel szét.

Ha nem vagy babonás, homlokodon szellő csak a halál.

Csak itt-ott néhanap, ha megpillantok közelemben
az ágakon egy-egy énekes madarat,
fog el gyermeki fájdalom, a vég riaszt meg engem,
nem látni, hallani ily szépet lenn, a hant alatt.