Vannak az életben pillanatok - nem elegen, de előfordulnak - , amikor még a kisfiúk is megtalálják a pontosan megfelelő szavakat a pontosan megfelelő időpontban; amikor mint valami ajándék, a megfelelő gondolat ötlik fel az emberben pontosan akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá.

A dolgok, de még az emberek is, átszivárognak egymásba, áthatják egymást, akár az ízek, amikor főzünk.

Veszedelmes dolog ráerőltetni másokra a világlátásunkat.

A csöndnek is van ám visszhangja, méghozzá zengzetesebb és tartósabb, mint bármilyen hangé.

Aki holtbiztos a dolgában, az akár férfi, akár nő, iszonyú tettekre képes.

Olyan nincs, hogy valaki legalább egyszer az életben ne legyen bűnbak. Mindenki valakinek a bűnbakja, ez alól, attól tartok, nincs kivétel.

Mint írónak, aki a fantasztikum világával kacérkodik, egyetlenegy dolgot kell szem előtt tartanom: ha már kitaláltam egy világot, azt mindenkor a saját szabályai szerint működtessem, sose szegjem meg a magam által felállított törvényeket. Pillanatnyi szeszélyből kikacsintani ebből a világból egyszerűen megengedhetetlen. Az ilyesmit mindenáron el kell kerülni.

A Szerelem csodálatos és magával ragadó. De olykor roppantul ostoba dolog is lehet.

A pletyka olyan, mint a víz. Addig keresgéli a felületek gyönge pontját, míg rá nem jön, hogy merre tud továbbhatolni.

Az igazság távlatok kérdése: minél messzebb jutunk a múlttól, annál konkrétabbnak és hihetőbbnek érezzük - és a jelen, minél közelebb vagyunk hozzá, annál képtelenebb.

Már semmi más nem akarok lenni, mint aki vagyok. Kicsoda-micsoda vagyok hát? A válaszom: végösszege vagyok mindannak, ami előttem történt, mindannak, ami voltam, amit láttam, amit tettem, és mindannak, amit velem tettek. Mindenki és minden vagyok, akinek és aminek létét a világban befolyásolta az én létem. És mindaz én leszek a halálom után is, ami másként történt volna, ha én nem vagyok.