Egyedül jövünk a világra, és egyedül halunk meg. Ám ahhoz a magányhoz képest, amit akkor érzünk, amikor először állunk egy szép nő előtt, a születés és a halál kifejezetten népes társasági eseménynek számít.

A döntő dolgokban kezdettől fogva magunkra vagyunk hagyva. Mindig meg kell kérdeznünk magunktól, hogy mit szeretnénk, és hová akarunk eljutni. Másképp szólva: a saját fejedhez kell fordulnod. És ha az nem ad választ, kérdezd a szívedet!

A szerelem jön és megy, és az ember előtte se ismeri ki magát, meg utána se ismeri ki magát, és legfőképp akkor nem ismeri ki magát, amikor itt van.

Senki se alkalmas a szerelemre, ennek ellenére vagy éppen ezért majdnem mindegyikünket elkapja egyszer!

Annyiféle a szomorúság, ahány órája van az életünknek. És valószínűleg még annál is több. És mindegy, hogy tudod-e, honnét jön ez vagy az a szomorúság. Hozzátartozik az életünkhöz. Ha engem kérdezel, szerintem még az állatok is szomorúak. És talán a fák is. Csak a kövek nem. Azok csak feküsznek, és nem csinálnak semmit. De ki vágyna erre?

Nem is az a lényeg, hogy beszélgessünk az álmokról és azok lehetséges értelméről vagy esetleges értelmetlenségéről, hanem kizárólag az, hogy az álmokat minden várakozástól mentesen elmondjuk, gyakorlatilag, mint a mozgóképszínházban, egyszerűen csak a fejünk belsejéből a külvilág üres vásznára vetítsük, és ezzel a véletlenül arra járóban vagy a szándékosan elébe lépő szemlélőben felkeltsünk valamit, egy kis szerencsével talán valami érdekeset, fontosat vagy maradandót.

Aki nem tud semmit, annak nem fáj a feje.

Már az is nehéz, hogy fáradságos munkával szert tegyünk a tudásra, de az talán még nehezebb, sőt talán gyakorlatilag lehetetlen, hogy amit egyszer megtudtunk, elfelejtsük.

A legtöbb út valahogy ismerősnek tűnik. De voltaképp nem is az a rendeltetésünk, hogy ismerjük az utakat. Épp az a rendeltetésünk, hogy ne ismerjük őket. Nem azért születünk, hogy válaszokra leljünk, hanem hogy kérdéseket tegyünk fel. Az ember úgyszólván valami örökös sötétben tapogatózik, és csak ha nagyon szerencsés, akkor pillant meg néha egy-egy felvillanó fénysugárt. És csak nagy merészség vagy kitartás vagy ostobaság, avagy leginkább mindezek árán hagyhat olykor maga is egy-egy jelet!

Egyvalami azért furcsa: ahogyan hosszabbodnak a napok, egyre rövidebbnek tűnik az élet. Ellentmondás ugyan, de így van. És most kérdem én magától: mit csinálnak az emberek, hogy meghosszabbítsák az életet és lerövidítsék a napokat? Beszélnek. Beszélnek, fecsegnek, hablatyolnak és karattyolnak, gyakorlatilag megállás nélkül. És amikor azt hinnéd néha, hogy most végre nyugi van, teszem azt, a templomban, vagy pláne: a temetőben - hát tessék! -, már megint elkezdi jártatni valaki a beszélőkéjét! Alighanem fönn a mennyben vagy lenn a föld alatt is így lesz: valaki mindig pofázik. De mondok én magának még valamit: az egészből, amit az emberek egész nap összedumálnak, a nagyját rögtön a sutba dobhatjuk! Mert habár mindenki szövegel, gőzük sincs semmiről.

Annyiféle az igazság, mint házon az ablak, ugyanis emberek ülnek mögöttük, akik állítják, hogy láttak vagy hallottak vagy megérezték vagy mindig is tudtak valamit. De ami az egyik szemében bizonyosság, az a másikéban a legnagyobb marhaság, amit a Jóisten a világ teremtésétől kezdve csak látott, és fordítva.

Ahonnét a vagányság jön, onnét a hülyeség se lehet messze.

A rosszindulat egyrészt kíváncsivá, másrészt vakká tesz, az ember csak azt látja, amit látni akar.

A föld az föld, nem oszt, nem szoroz, hol nyugszik az ember.

A halál új életet szül, mondják az emberek. Csakhogy az emberek ostobábbak, mint a legostobább kecske. Én mondom: a halál nem szül semmit! A halál a Hideg Asszony.