Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenni.

Egy-egy nagy esemény jól kivágott része többet képes megmutatni a valóságról olyasvalakinek, aki nem volt jelen, mint a kép egésze.

Az utolsó napon sokszor a legderekabbak halnak meg. De az életben maradtak gyorsan felejtenek.

A koncentrációs táborokban csak úgy hemzsegtek a fotóriporterek, és minden újabb kép, amely a borzalmakról készült, csak csökkentette az összhatást. Ma egy kurta napra mindenki látni akarja, mi történt ezekkel a szerencsétlenekkel a táborokban, de holnap már jószerint senkit sem fog érdekelni, mi történik velük a jövőben.

Egy éjszakai támadás kezdete nem éppen látványos. A katonák felkapják a felszerelésüket, és egyenként felkerekednek, a lehető leglassúbb iramban. A sötétben nem látni semmit a világon, legfeljebb az előttünk haladó lépteinek halk csoszogása hallatszik. A bakancsunk minden egyes lépéssel súlyosabb lesz, a gyomrunkat kemény kis gubóba szorítja a félelem. Arcunkon a veríték összevegyül a hajnali harmattal, és emlékezetünk sorra felidéz minden egyes meleg, kényelmes szobát, amelyben valaha is megfordultunk.
Mire kivilágosodik, már készségesen meghúzódunk bármelyik biztonságos zugban, ha mégoly kényelmetlen is, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy leroskadjunk az első nagyobb szikla mögé, ahol rágyújthatnánk egy cigarettára. De hát az ember, ugyebár, nem holmi gyáva féreg, így aztán elvánszorgunk a szikla mellett, és tudjuk, hogy ezt később még ezerszer is megbánjuk.

A győzelmet fotózni nagyjából olyan, mint egy esküvőt fotózni a templomban tíz perccel az ifjú pár távozása után. Néhány konfetti ott csillogott még a tér sarában, de az üres gyomrú násznép hamar szétoszlott, és máris azon tűnődött mindenki, hajba kapnak-e holnap az újdonsült házasok.

A győzelem másnapossága többnyire gyötrelmesen heves.

A bajok távol tartásának legjobb módja, ha nagy ívben elkerüljük őket.

Az Úr is hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken meg a macskajajt.

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.