Mindig azokat az embereket tartottam vonzónak, akik szenvedéllyel csinálnak valamit, akiknek van karizmájuk, kisugárzásuk. Az ilyen ember tartása egyenes, mozgása dinamikus, fellépése határozott, tekintete átható, jelenléte intenzív. Számomra valami ilyesmi a szépség.

Amikor valaki a nagy "önmagakeresésben" odáig jut, hogy egy általa autentikusnak vélt állapotot (énképet) megpróbál rögzíteni, kimerevíteni, akkor a konstrukció értelemszerűen elveszíti a rugalmasságát és összeomlik, vagy puszta váz marad, így lesz az "önazonosságból" szerep. Szerintem jobb, ha a magunkról való absztrakt gondolkodás helyett figyelünk az inspirációinkra, az élményeinkre, sokféle dolgot kipróbálunk, és az ezekre adott spontán reakcióink szerint hozunk döntéseket, nem pedig prekoncepciók alapján önkényesen választott irányokba haladunk.

Nem baj, ha az ember ad magára, de a legtöbb dolog úgyis a géneken meg a plasztikai sebészeken múlik. Előbbin nem tudok változtatni, utóbbira meg nincs pénzem.