Semmi becézés, semmi kedvesség, ő valóban tudta, mire van szükségem, arra, hogy békén hagyjanak, ahogy most teszi, ott ült az ágyam szélén, többet nem szólt, némán telt el vagy húsz perc, amikor a megkönnyebbülés könnycseppjei lassan kérezkedtek, végigszántva arcom hófehér mezejét.

Szomorúság és tehetetlenség érzése kerített hatalmába. Nem tartoztam ide sem. De akkor hová? Mintha egy másik bolygón járnék, teljesen számkivetetten.

A szeretet olyan, mint a fal, ott áll mindig, és ha kell, nekitámaszkodhatok. Nem kérdezi, miért, csak segít, ha kell, meghallgat, figyel rám, mellette pont olyan lehetek, amilyen éppen vagyok, érzem, nem vagyok egyedül, mert ott van mellettem feltétel nélkül.

Miért nem tudom a jót látni? Akkor sem veszem észre, amikor csak jó volt. Miért? Mi lehet így velünk? Mi ez a rémálom, és a tehetetlenség, amely úgy kapaszkodik belém, hogy szabadulásra teljesen képtelenné tesz? Mit csináljak, hogy minden rendben legyen? Néha úgy érzem, hogy nem én irányítom a viselkedésemet, hanem tőlem függetlenül történnek, kedves akarok lenni, de nem megy, arcomra fagy a mosoly.

A sorsom eldőlt, így visszagondolva, akkor már tudhattam mindent, de én igyekeztem vak lenni, és abban hinni, aminek a belső hangom teljes határozottságával mondott ellent. Ilyen a valódi remény talán, vak és hamis, nem engedi láttatni az elkerülhetetlent.

Olyan vagyok, mint egy porcelánbaba a polcon, amelyet valamikor leejtettek és most összeragasztottan pompázik, de ha hozzáérnek óvatlan kezek, darabjaira hull.