Az ember az első prímszám, ő az Egy;
a történelmi irka mocskos lapjain magával osztja-szorozza magát
s marad Egy - és kerek egész: félig csoda, félig szörnyszülött.
A legtöbb ember addig él, ameddig él -
haló porunkat az eső belemossa a talajba,
s csak más lábára nem illő cipőink tátognak utánunk,
és félretaposott sarkuk őrzi azt, ami bennünk egyéni volt,
míg utódaink a múlt kacatjait szemétre nem vetik.
A helyzet ez: függünk a kordivat szerint készült kivégzőeszközön, kezünk-lábunk átverve rögeszmékkel, hogy "szebb jövő" meg "majd az utódok", s tény, hogy inkább vagyunk nevetségesek, mint tragikusak.
A vers az emberi elme hibátlan működése; a szikrázó fölismerés, hogy a részletek milyen jól összeillenek ott, hol a haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz; más szóval a jó meg a rossz fogaskerekekként kapcsolódnak össze, és a mérték mindig mi magunk vagyunk, akik hol meghunyászkodást, hol lázadást töltünk a történelmet mozgató motorba.
Az emlékezetben folytonos a jelenidő,
s a színhely ismerős, de ismeretlen is,
színéről édenkert, visszájáról pokol:
akár a korai kereszténység s a forradalmak idején,
minden tüzes... ha hozzáérsz, megéget
a gondolat, a kép, a puszta sejtelem;
Mert a szabadság nem a műnyomatok angyala
aki pucér kebellel és kezében karddal vezényel egy jakobinus ábrándot
nem egy az élveteg eszmék közül
izom és hús a harag tápláléka
eleven rejtélye egy kietlen bolygónak
amit azért kísért meg vér és türelem
hogy tükrében az ember a saját arcát lássa
és győzelme győzelem legyen és bukása bukás.
