Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe. Aztán meg hiába tér haza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza.

A létezés játékszerei vagyunk, kénye-kedvére alakít bennünket.

Hitelesség nincsen konkrétság nélkül.

A haza szűnik meg, ha megszűnik a centrum, az a kultúra, amelybe az ember beleszületett.

Csak te hiányzol változatlanul, végérvényesen, mert még mindig szeretlek és ez a folytonosság csak megerősít érzelmemben.

Mikor először találkoztunk, úgy éreztem, megtanulhatok tőled magamról valamit, amit nem tudok, és ennek az érzésnek engedelmeskedve óvatosan találkát kértem tőled.

Egyszer még minden rendbe jön, legalább nem ölöd ki belőlem a reményt, és hidd el, én hálás vagyok igyekezetedért, és kellőképpen méltányolom, amit értem teszel, mert tudom, nem könnyű szeretni, ha szeretnek, miként nekem sem volt könnyű, mikor még szerettél és én még nem szerettelek.

Te vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz.

Újra hallottam hangodat, éreztem leheletedet, tapintottam bőrödet, láttam alakodat, máris megelevenedtél, és veled mindaz, ami igazolta és átszellemítette testiségemet.

Megcsókoltalak, olyan erősen, hogy kiserkedt ajkadon a vér, és sós íze összekeveredett a csók édes ízével a számban, és azután még sokáig, évek múltán is éreztem, és érzem még ma is, mikor az édes íz már rég elmúlt, és mást már nem érzek belőled.

Én nem akartam többé nőt szerezni, se téged, se mást, hanem csak veled lenni, hozzád hasonlóvá válni, aki el tudtad velem feledtetni, hogy nő vagy, én pedig férfi.

Szerettem előtted valakit, felhőtlen kapcsolat volt, gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útban volt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadtalak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert most már te vagy nekem, nem én, és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné lett.