Amióta ősz lett a nyár,
csak ténfergek a fák alatt,
s csak fütyörészem összevissza
a jó szomorú dalaimat.

Amióta ősz lett a nyár,
olyan sanzonos minden gondolat,
az egész világ moziba ment,
én meg maradtam magam alatt.

Amióta elmúlt a nyár,
már nem vagy több, mint egy gondolat.
De azért a szívem, babám,
úgy kétnaponta beleszakad.

Bárhol élsz, ott te csak egy nő vagy.
Bármit kérsz,
az ára az túl nagy.
Okosnak, szépnek,
szajhának kell lenni.
Elég volt, Baby, az elnyomásból ennyi!

Ne érj hozzám,
Csak lépj mellém,
Érints meg ott, ahol a ritmus lüktet, és tol felém.
Ringass csak el,
Ne ébressz fel,
Érzem az illatodon át, a szíved is rám figyel.

Idegen földön ha járok, Magyarország,
velem az út is megfordul haza, hozzád.
Velem az ősök kérnek, engedd,
hogy benned éljek tovább,
ahogyan ők élnek bennem.
Magyarország, milliók áldása szálljon rád!

Kevés vagy, Ádám,
Nálam van az alma!
Mit ér a kígyód,
ha nulla a hatalma?

A szív, ami szeret,
mondd, miért pusztít,
ha másra is jó?
A gyűlölet tüzén
nem fog sajnos a szó.

Nézd, ez a világ!
Itt kell élnünk,
mint átutazók.
De bármit is teszünk,
nem lehetünk, csak jók.

Nézd a fáradt arcokat
és halld a sápadt hangokat!
A gyűlölet végleg égjen el -,
hát tégy csodát, ha látsz, ha létezel!

Nézd a porban élő gyereket!
Szeme szívbe égő felelet.
Csupa jóra vágyó szeretet -,
lehet sorsa szebb, csak engedd!
Légy a társa, gondot oldó -,
maradjon tiszta, álmodó!

Búcsú és köszönés ez az élet,
Szüntelen utazik csak a lélek.
Testet talál, majd levedli porladt bőrét,
mint százegy halál szór szét.

Hogy múlik az idő,
úgy kopik, fakul meg a szív.
Valami úgy hiányzik,
amitől visszatér a jó.

Ki nem volt soha még

úgy szívből szomorú,

nem tudja, mi a boldogság.

Kit bánat sosem ért,

ki rosszat alig élt,

jó sorsát az olyan

miért venné komolyan?

Ki volt már szomorú,
úgy szívből, igazán,
és átvészelte bánatát,
az hangosan köszön,
ha szembejön a boldogság.