Másnap esett. Ez már nem a tél ónos esője volt, amely a talajra érve rögtön jéggé fagyott, de nem is a nyári zivatarok dühös zuhataga. Csendesen szitált, lágyan áztatta a földet, ébresztette a fákat és a virágokat, figyelmeztette őket, hogy közel a tavasz. Mindig szerettem a föld nedves illatát az esős tavaszi napok után. Úgy éreztem, reménnyel van tele, és az eljövendő illatos virágok, árnyat adó zöld levelek ígéretével.

A halálra gondoltam. Nem töltött el félelemmel. A halálom végül is természetes és elkerülhetetlen folyománya annak, hogy élek. Mint minden kínai, én is hittem, hogy a halálom csupán egy intervallum az élet szakadatlan folyamatában, hiszen az életem folytatódik a gyermekemben és az ő gyermekeiben, generációk során át, akár egy végtelen, hömpölygő folyam.

Mindig jobb a jövőbe nézni, mint a múltba. A tulajdon nem fontos. Gondolj a gyönyörű porcelánjainkra. Hány ember kezén megfordultak, hány háborút, természeti csapást átvészeltek, mielőtt hozzánk kerültek! Csak azért lehettek az enyémek, mert valaki elvesztette őket. Míg nálam voltak, örültem nekik; mostantól majd valaki más örül nekik. Maga az élet is csupán átmeneti. A tulajdon nem fontos.