Végül is abban vagyok kénytelen folytatódni, aminek legszívesebben teljesen hátat fordítanék.
Ezt nevezik az élet gyakorlatának.

A szépség és a csúnyaság mibenléte kivonja magát az emberi ítélkezés alól, holott ezeken alapszik a tetszés, mely a lehető legvégletesebb és változtathatatlan ítélet. Viszonyunk éppoly aránytalan ezekhez, miként a sorsunk se a mi arányossági igényeink szerint adja vagy nem adja; illetve adja az egyiket, de nem adja a másikat, vagy valamicskét ad az egyikből, ám hozzátesz a másikból is.

Minden napon, minden óra minden percében meg kell bizonyosodnom arról, hogy bírom-e még szerelmesem szemében azt a tetszést, amit ő kihívott belőlem és bír az én szememben. S erről meg is bizonyosodhatom, mert amint eljő a pillanat, még szebbnek lát és még jobbnak látom, mint ahogyan gondolta, mint ahogyan gondolhatom. Az egymásra találás élményében ez állandóan megtörténik, miközben semmi nem változik, holott minduntalan másként történik ugyanaz velünk. Az egymásra találás élményére azonban mindig újra várni kell. A várakozás örökkévalósága pedig nem is lenne elviselhető, ha nem tartalmazná az egymásra találás szünetjelét: nélküle nem múlik el az idő, üresre telik a hiányától; úgy megsűrűsödik vele, akárha megállna velünk. Az egymásra találás örömében a kölcsönös tetszés üli a nászát, és ez a várakozás minden kínját elfeledteti. Tíz évet, száz évet is feledtet.

Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettőnk között mindennek vége lenne, s mintha ő is úgy érezné, mintha mindennek vége lenne kettőnk között. Ettől azonban oly erős lett a feszültség; nem lehetett vége.

Szép angyal a szerelem, ám hívő, megcsalt szívnek a halál angyala.

A gyöngédség se kisebb erő, mint az erőszak.

Igazán nincsen is nagyszerűbb pillanat, mint mikor a vágyak vihara nyughatatlan lelkekben csillapul.

Nincsen olyan kevéske, melyben ne lehetne a legtöbbre lelni.

Nincsen olyan óvatos lépés, mely omlást ne indítana.

A szerelem nyelve amúgy se más. Némaság.

A legnagyobb bűnöm... hogy nem érzem bűneimet.

Ha két út között kellene választanod, soha ne válassz, hanem várj, amíg megnyílik a harmadik.

Vakon gondolkodunk. Hogy mi a rossz, és mi a jó, csupán a cselekvés következményeiben válik megítélhetővé. Elkerülhetetlen az ítélet, hiszen a következményeket nem lehet eltüntetni, az ujjunkra ragad, az ajkunkra fagy, de amíg nem fenyeget időzavar, újabb cselekvésekkel módosíthatunk, változtathatunk a jó és a rossz arányán. A jóvátétel puszta szándéka is megnyerő. Az élők egymás iránti türelme és engedékenysége azon a minden bizonnyal téves eszmén alapszik, hogy a rossz és a jó nincsenek meg egymás nélkül, mégis van közöttük egy eleve adott hierarchia, hiszen a módosítás és a jóvátétel puszta szándéka se létezhetne, ha nem a jó végeredményre törekednénk.

A szelídség és az erő egyáltalán nem zárják ki egymást, hanem egymás ellentétjeként igen nagy feszültséget teremtenek. Minél nagyobb a feszültség, annál hatalmasabbá válik megnyilvánulásának vágya.

A lélek fájdalma nem lehet oly erős, hogy ne találna valamilyen reményre a testben. Ha jobb reményre nem talál, akkor abban mindig megkapaszkodhatik, hogy önkezével veszi végét a testi létezésnek, s ez majd a lelki szenvedés végét jelenti. A testi fájdalomban a bennünket megillető helyre kerülünk a világegyetemben: a forrón pihegő lélek érezheti, milyen fagyosak és lelketlenek vele szemben a mindenek.