Nagyon kevés a kérdés egy magyar beszélgetésben, de nagyon sok a komment és az egyértelmű kijelentés. Még több a normatív ítélet. Ahol az emberek nagyon keveset kérdeznek egymástól, ott fennáll a veszély, hogy mindenki nagyon okos lesz.

Az okos ember is tévedhet, legfeljebb még okosabb lesz, ha belátja tévedését.

Kívül a köznyelv kétféle beszédmódot talál, ha a szerelemről kell beszélnie. Az egyik a mágikus, a titkos, az éjszakai nyelv, a másik a szociális, a nyilvános, a nappali nyelv, s aki az egyiket beszéli, megérti ugyan a másikat, mégsem tudja az egyiket a másikba átfordítani.

Vannak helyzetek, amikor a hazugság a humánus.

Az emberi karakter, amit a születéssel magunkkal hozunk, soha nem változtatható.

Nincs egyéni nyelv, csak egyéni nyelvhasználat.

A szabadság nagy úr, talán a legnagyobb. Viszi magával legnagyobb ellenségét, az anarchiát.

A kamaszkor végén az embernek nem csak föl kell ismernie önmagában egy olyan nőt vagy egy olyan férfit, aki semmiben nem különbözik a többiektől, hanem pontosan olyan, mint mindenki más, hanem ebben a fölismert nőben vagy férfiban nagyon rövid időn belül meg kell találnia egy olyan, senki másra nem hasonlító személyest, aki egy másik, feltétlenül ellenkező nemű, s szintén senki másra nem hasonlító személynek előre láthatón és életfogytiglan a kedvére van. A feladat nem megoldható.

A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniök, s a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szabja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.

A gyűlölet, mondom, rejtekutakon jár bennem, másokban is. Aki kíváncsi rá, annak titkos tapétaajtókat kell kinyitnia, homályos mellékfolyosókon kell botorkálnia, alagutakban, csatornákban kell hétrét görnyedve előre másznia, s még innen is vezetnek lefelé aknák és kanálisok. Ez ő maga. A másikét az látja, aki látta a magáét. Mindenki másé csupán hasonlata ennek.

Csak az az ember önmaga, aki nem azért olyan, amilyen, mert mások másmilyenek, hanem azért mutatkozik mások között másnak, mert a saját adottságaival él.

A homlokát fedeztem fel először. Aztán a szemét. Később a száját. Most már belülről, magamból csókolom.

Szerelem: az enyémmé épített külső, a részletekben magamba vont egész.

Szerelem: külön kínokból születő közös.

Tömegnyi ember csendje: ez a legnémább, a legmélyebb, fenyegető és megható.