A puszta töprengés kárhozatba visz. A pokol mélységes mély fenekére, ahol nincs egy szemernyi fény, egy csöpp enyhet adó víz, amely megváltana a szenvedéstől.

Ilyen a gyengeség. Ugyanolyan, mint az örökletes betegség. Bármennyire ismeri is az ember, önmaga nem tud tenni ellene semmit. Még egy ütemet sem tud kihagyni, csak egyre jobban hanyatlik.

A gyarlóság a testen belül rothadás. Mint az üszkösödés, olyan az. Tizenéves korom derekától végig ezt éreztem. Ez idegesített folyton. Tudod te, milyen az, hogy valaki kétségtelenül rohad és ő maga is tud erről?

Nincs rosszabb, mint sötétben ébredni. Olyan érzés, mint amikor mindent az égvilágon elölről kell kezdeni. Az ébredés első pillanataiban mintha másnak az életét élném. Jó sokáig tart, míg visszazökkenek a kerékvágásba.

Ha nincs nagy csomag, az ember nem is érzi, hogy utazna!

Mi mindent nem tudunk mi! Csak valahogy abban a hiszemben vagyunk, hogy tudunk valamit. Ha például megszólítana egy űrből jött lény, azt mondja: figyelj, hány kilométeres óránkénti sebességgel forog az Egyenlítő, bajban lennék a válasszal. Még talán azt sem tudnám megmagyarázni, hogy ugyan miért jön a szerda a kedd után. Kiröhögnének. Na és ha erre elmondanám, hogy a Karamazov testvéreket, meg a Csendes Dont háromszor végigolvastam, a Német ideológiát pedig egyszer. A kör kerületének és átmérőjének arányát, a pít tizenhat tizedesig is fel tudom sorolni. Erre is csak derülnének? Valószínű. Halálra röhögnék magukat.

Természetesen egy dolog az őszinteség, más az igazság. A kettőnek annyi köze van egymáshoz, mint a hajó orrának, meg a tatnak. Először felbukkan a nyíltság, azt követi a valóság. Időben a kettő éppen olyan nagyságrendben tér el egymástól, mint a hajó eleje és vége. A nagyszabású dolgok nehezen jönnek elő, van ami csak akkor, ha már véget ért az életünk.

A világ - ez a szó mindig egy nagy, kerek asztallapot juttat az eszembe, amelyet buzgón hurcol egy elefánt meg egy teknősbéka. Az elefánt nem tudja, mit művel a teknőc, az meg nem tud az elefántról, a világról pedig egyikük sem tud semmit.

Akármit teszünk is, az idő szakadatlan halad előre. Szokásunk szerint méretünkre szabdaljuk, de ez végül is érzékcsalódás, ténylegesen akkor is folyamatos marad.

Valaki egyszer leírta, hogy a hosszú kóborláshoz három tulajdonságból legalább egyre szükség van. Ezek az indítékok: vallásos hit, művészi hajlam, pszichés beállítottság. Ezek valamelyike nélkül nem megy a vándorélet.

Az álomnak jelentése van, amelyet a valóság formált jelképessé, vagy az álom a maga szimbolikájával csatlakozik a jelképes jelentésű létezéshez.

Ha először találkozom valakivel, először vagy tíz percig beszéltetem, aztán pedig teljesen ellentétes szempontból mérem fel, mint ahogy ő beállítja magát, és így objektívebben tudom megítélni.

Nincs olyan unalmas élet, amiről mindent el lehetne mondani.

Mindennek vége van egyszer. Mindnyájan menet közben élünk. A körülöttünk lévő tárgyak a mi mozgásunkhoz képest egyszer csak elmaradnak. Ezen nem lehet segíteni. Ha valaminek itt az ideje, hát elvész. Csak addig van jelen, míg el nem jön megszűnésének órája.

Az idő olyan, mint a futóhomok, nem a miénk az a hely, ahol állunk.