Akkor is tudnom kell mindenről, ha borzasztó kínt okoz. Az embert csakis a tudás acélozhatja meg.

Vajon ebben a távolról sem tökéletes világban nincs-e helyük a céltalan dolgoknak is? Ha egy tökéletlen életből kivonunk mindent, ami céltalan, még a tökéletlenségét is elveszíti.

A föld nem azért vonszolja magát a nap körül, hogy az emberek élete csupa móka legyen és kacagás.

A jég hideg, a rózsa vörös, én meg szerelmes vagyok. És ez a szerelem magával ragad valahová. Ellenállhatatlan a sodrás, nincs választásom. Talán valami különleges helyre visz, ahol még sosem jártam. Veszély leselkedhet ott, ami végül csúnyán, halálosan megsebez. Lehet, hogy mindent elveszítek, de nincs visszaút. Sodródnom kell az árral. Még akkor is, ha belepusztulok, végleg eltűnök.

Minden olyan magyarázat vagy gondolatmenet, amely mindenre magyarázatot ad, könnyen rejthet magában csapdát. Tapasztalatból beszélek. Egyszer valaki azt mondta, ha valami egyetlen könyvvel megmagyarázható, azt nem érdemes megmagyarázni. Szóval ne vonj le elhamarkodott következtetéseket!

A magukat nyílt és őszinte embereknek mondók gondolkodás nélkül, önző ürügyekkel elérik, amit akarnak, és közben észre sem veszik, mit művelnek. A "mások érzéseire fogékonyak" pedig a legátlátszóbb hízelgésnek is bedőlnek. Mindez elég ahhoz, hogy föltegyem magamnak a kérdést: valójában mennyire ismerjük önmagunkat?

Idegenek hibái fölött ítélkezni könnyű - és igen kellemes.

Bármilyen közel kerül hozzánk valaki, nem könnyű nap nap után együtt lenni vele.

Mindennek, amiről azt hisszük, már tökéletesen föltérképeztük, a fonákján ugyanolyan mennyiségű ismeretlen lappang.

Minden történet elmondásának eljön az ideje. Különben örökre a titkod foglya maradsz.

Igazából nem a nagy dolgok fontosak, amiket mások találnak ki, hanem az apróságok, amiket mi magunk.

Miért kell az embernek ilyen magányosnak lennie? Mi végre mindez? Emberek milliói élnek ezen a világon, mind sóvárognak valami után, másoktól várják, hogy kielégítsék őket, mégis elszigetelik magukat. Miért? Csupán azért jött létre a föld, hogy az emberi magányt táplálja?

Lehet, hogy túl erősen öleltem. De muszáj volt. Mert senkinek sem akartam odaadni.

Ha kitartóan vágyunk a találkozásra valakivel, akkor előbb-utóbb biztosan találkozunk vele.

Ahol remény van, ott mindenképpen van megpróbáltatás is. Csakhogy reményből darabra kevés van, és az is jórészt elvont, megpróbáltatásból meg több van, mint kéne, és az meg jórészt konkrét.