Mindig boldogtalanabb és kiábrándultabbnak éreztem magam. Isten akarta így. Mintha csak azt mondta volna: "Ha ezt akarod, kapsz belőle még többet." Ezért elhalmozott az élet hiábavalóságaival. De valahányszor egy-egy meghívást lehetővé tett - amely emberileg teljesen kilátástalan volt -, ismételten azt bizonyította be előttem, hogy nincs semmi, amit nem tehetne meg értem.

Felismertem akkor, hogy az elbizakodottság és a kielégített hiúság soha nem ad nekem békességet. A diadalmaskodó, vidám felszín alatt boldogtalan voltam. A szívem olyan nehéz volt, mint a kő, bár ajkam vidám bohóságokat fecsegett.

Életem legsötétebb pillanata volt ez. Nem akartam tovább élni és nem volt szabad meghalnom sem. Ó, a párás síkság sötét kétségbeesése! Hogyan sejthettem volna akkor, milyen aranyos napfény árad a völgyek között a magaslati útra? Mennyi szívfájdalomtól menekültem volna meg, ha valaki megmondhatta volna, hogy Isten már rátette a kezét arra a valakire, aki majd egyszer a férjem lesz, s akinek ugyanolyan ideáljai vannak, mint nekem és éppen úgy vágyott Isten mélységes céljainak a megismerésére. De nekem fenékig kellett üríteni a párás síkság üres ígérgetéseit, csak így tudtam csalogatásaitól és ravasz követeléseitől megszabadulni.