Ha egy filmes veszi a fáradságot, hogy pontosan megfigyelje az emberi viselkedést, és nem fél attól, hogy szépítgetés nélkül bemutassa azt, amit látott, az mindig úgy fog kinézni, mint egy élveboncolás.

Arról kérdeztek egyszer, hogy mit tanácsolnék egy fiatal rendezőnek: vidéken kezdjen-e dolgozni, vagy inkább egy elsőrangú színházban. A válaszom az volt, hogy kezdje vidéken. Óva inteném a kezdőket attól, hogy elsőrangú színházakban, jó színészekkel kezdjenek dolgozni. A jó színészek önjáróak, szinte maguktól teszik a dolgukat, a rendező meg hajlamos a végén elhinni, hogy őmiatta olyan jók, amilyenek. Holott jók voltak ők már eleve. Ellenben középszerű színészekkel valóban kihívás dolgozni. Ha nem akarunk megbukni, gatyába kell rázni őket. Egy rossz színésztől sokkal többet tanulhat egy kezdő, mint egy jótól.

Ha valaki fél a kísérletezéstől, akkor elkezd vitázni. Én viszont amondó vagyok, hogy ne beszélgessünk, inkább csináljuk!

Semmilyen hibát nem szabad elkövetni. Mondom ezt úgy, hogy persze én is és mindenki más is egyre-másra követjük el a hibákat. Nincs a világon olyan rendező, aki ne látná meg azonnal a saját hibáit. Ha kicsit is intelligens az ember, azonnal kiszúrja, mit rontott el. De pusztán a felismerés nem elég, egyáltalán nem jelenti azt, hogy legközelebb ne hibáznánk. Elég áldatlan állapot.

A nagy regényeket nem lehet megfilmesíteni. A film persze kezdhet valamit a tartalommal, de ez minden, amire képes. Rossz könyvekből talán csinálhatunk jó filmeket, de tanácsosabb, ha a nagy művektől távol tartjuk magunkat.