A bűnbánat alapvetően magányos tevékenység, és keresve sem lehet rá jobb helyet találni, mint egy acélpriccs a dutyiban.

Senki nem szeret idegenekkel csevegni, kivéve az utazó ügynököket.

Talán az "én" egy szabad változó, aminek nincs kötött értéke.

Próbáld meg kihasználni az időt, ami neked jutott. Ezt mondják. De amikor megöregszel, visszanézel, és azt látod, hogy mindennel, amit csináltál, csak az időt vesztegetted. Csak arról tudsz mesélni, amit sose kezdtél el, vagy sose fejeztél be.

A legjobb kimondani, ami az ember szívét nyomja, kiönteni a lelkünket, elmondani a szeretteknek, hogy szeretjük őket, kérni azoktól, akiknek sérelmet okoztunk, hogy bocsássanak meg, és szembesíteni azokat, akik minket bántottak, azzal az igazsággal, hogy mit tettek. Ha olyasmiről van szó, amit ki kell mondani, akkor a beszéd mindig előrébb való a csendnél, de a kimondhatatlan tekintetében semmi haszna.

A csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt.

Az emberek tördelik a kezüket, hogy jaj, ezt csináljam vagy azt csináljam. Kapnak tizenhét különböző véleményt. Aztán azt csinálják, amit amúgy is akartak. Ha tanácsot adsz, csak hibáztatni fognak, amikor rosszul sül el.

Néha még a fikció szerelmeseit is csak az igazság elégíti ki.

Még a szkepticizmusnak is megvannak a maga korlátai, hiába állít korlátot minden hit elé.

Lehetséges egyáltalán megbocsátani a holtaknak? A megbocsátás vajon érzelem, vagy olyan tranzakció, amihez szükséges egy másik fél?

A Sátán közülünk való; sokkal inkább, mint Ádám vagy Éva.