Mi, emberek túlfejlődtünk. Annak az ára, hogy elég intelligensek legyünk első fajként felfogni a kozmosz létezését, az, hogy mindeközben egy egész univerzumnyi sötétséget is érzünk.
A kételyek olyanok, akár a fecskék, egymást követik és rajba verődnek.
Amikor leterít a depresszió vagy a szorongás - nem bírsz kilépni a házból, felkelni a szófáról, nem bírsz másra gondolni, mint a depresszióra -, az elviselhetetlenül nehéz tud lenni. A rossz napok egy skálán helyezkednek el. Nem mind egyformán rossz, és az igazán rosszak később hasznodra válnak, bár átélni nehéz őket. Beteszed őket a rossz napok bankjába.
Az agy nem kenyérpirító. Összetett. Lehet, hogy alig több egy kilónál, de abban az egy kilóban egy élet emlékeit tárolja.
Az élet nehéz. Lehet, hogy gyönyörű és csodálatos, de nehéz. A legtöbben úgy viselik el, hogy nem gondolkodnak rajta sokat.
Gondolkodunk, tehát vagyunk. Tudjuk, hogy megöregszünk, megbetegszünk és meghalunk. Tudjuk, hogy ez történik mindenkivel, akit ismerünk, mindenkivel, akit szeretünk. De ne felejtsük el, hogy eleve emiatt létezik szeretet. Talán az ember az egyetlen faj, amely depresszióba eshet, pusztán azért, mert kivételes faj, amely kivételes dolgokat teremtett: civilizációt, nyelvet, mesét, szerelmes költeményt.
Lényegében egyedül vagyunk. Ez tény, hiába igyekszünk sokszor megfeledkezni róla. Amikor betegek vagyunk, akkor nincs menekvés ez elől az igazság elől. A fájdalom erősen izoláló élmény.
Miért vesződünk a szerelemmel? Akármennyire szeretünk valakit, sosem szabadítjuk meg őt vagy magunkat a fájdalomtól.
Nehéz elmagyarázni a depresszió mibenlétét annak, aki nem szenvedett tőle. Mint a földi életet egy űrbéli idegennek. Referenciapontok híján metaforákra kell hagyatkoznunk. Alagútban rekedsz. Az óceán fenekére süllyedsz. Lángolsz. Az intenzitás a legmeghatározóbb.
Az őrültség logikus reakció egy őrült világra.
Az a bosszantó a depresszióban, hogy az ember elkerülhetetlenül az életre gondol. A depresszió mindnyájunkból gondolkodót csinál.
A világ egyre inkább afelé halad, hogy nyomasszon bennünket. A boldogság nem használ a gazdaságnak. Ha megelégednénk azzal, amink van, miért kéne több? Hogyan adsz el egy ránctalanítót? Eléred, hogy az emberek aggódjanak a koruk miatt. Hogyan veszed rá őket, hogy egy pártra szavazzanak? Eléred, hogy aggódjanak a bevándorlás miatt. Hogyan köttetsz velük biztosítást? Eléred, hogy aggódjanak, minden miatt.
Az élet az, ami akkor marad, ha elveszed az összes szart, vagy legalábbis egy ideig ignorálod. Azokért maradunk életben, akik szeretnek bennünket. Soha senki nem fogja az életet választani egy iPhone miatt. Az iPhone-nal elérhető emberek a fontosak.
Az emberek nagy értéket tulajdonítanak a gondolatnak, pedig az érzések ugyanolyan létfontosságúak. Olyan könyveket akarok olvasni, amelyek megnevettetnek és megríkatnak, és félelemmel vagy reménnyel töltenek el, amelyektől diadalmasan a levegőbe bokszolok. Azt akarom, hogy a könyv megöleljen vagy tarkón ragadjon. Azt se bánom, ha gyomorszájon vág. Mert ezért vagyunk itt: hogy érezzünk.
Életünkből mennyit élünk a jelenben? Mennyit vagyunk izgatottak vagy aggódunk a jövő miatt, sajnáljuk vagy gyászoljuk a múltat? Úgy reagálunk az idő miatti aggodalomra, hogy igyekszünk elérni dolgokat, mielőtt késő lenne. Pénzt szerezni, javítani a státusunkat, megházasodni, gyereket nemzeni, előléptetést kivívni, még több pénzt szerezni, és így tovább örökre. Vagyis éppen hogy nem örökre. Ha örökre lenne, nem beszélgetnénk erről. De tudjuk, hogy ha az életünket dolgok utáni hajszává változtatjuk, azzal csak megrövidítjük. Nem évekkel, nem magát az időt, csak az idő érzetét. Képzeljük el, hogy a rendelkezésre álló időnket palackba zárnák, mint a bort, és átnyújtanák nekünk. Hogyan osztanánk be a nedűt? Lassan kortyolgatnánk, kiélvezve a zamatát, vagy felhajtanánk?