Mindenkiben vigyázva ül az örök gyermek, a ráncok, pápaszemek, tar koponyák, komoly ruhák mögött és Isten örök jóságát őrzi. Van, aki fél tőle s elhallgattatja; van, akiben csak a szerelem, vagy a bor kelti éberré, de sokan vannak, akikben örökké éber. Néha egy virágillat, néha egy napsugár, néha egy szó, egy simogatás kell csak és az elveszett fiú, az örök gyermek megint előkerül...

A halál mindig váratlanul jön és mindig kétségbeesést hoz a lélekben legközelebb állóknak, amely aztán temperamentum és lelki fejlődöttség szerint tör ki az emberekből.

Szomorúnak kell lenni, hogy megérthessük a mások vígságát és az éjszakába kell elbújnunk, hogy fényesebbnek lássuk a világot...