Egy színész akkor tud hiteles lenni a szerepeiben, ha van köze a közvetítendő érzelmekhez. Félreértés ne essék, nem kell gyilkosnak lenni ahhoz, hogy egy ilyen szerepet eljátsszon az ember, de az indulattal vagy épp a dühvel valamiféle köszönő viszonyban kell lenni. Minden esetben igyekszem megkeresni a kapcsolatot és hiteles maradni. Minden szerepről úgy gondolkozom, mint különálló karakterről, melyek szándékai, motivációi még ha ismerősek is, nincs közük hozzám.

A lehetőségeket nem csak megkapni kell, hanem kell tudni élni is vele.

Annyira sok impulzus éri az embereket, hogy nem igénylik az állandóságot - ha valaki nem képes arra előadóművészként, hogy folyamatosan megújuljon, azt hamar leírják. Ha viszont ezt csinálja, akkor álságosnak hiszik: van valami ellentmondás ebben az egészben.

A színházban, ha előbányászol valamit, ha rájössz valamire, akkor már "megszülted", és meg is lepted magad vele - ennek a hatása rád nézve négy-öt előadás után elmúlik. Aztán csak próbálod esténként ugyanezt rekonstruálni, de ez már nem az, mert nincs benne az a pillanat. A filmnél viszont pont ezt a négy-öt napot veszik fel. Olyan ez, mint a keresztrejtvény - a filmnél kitöltöd, és ideális esetben kezded a következő rejtvényt, de a színháznál mit csinálj, ha már kitöltötted?

A kétely a cselekvés mozgatórugója.

A világ is nagyon gyorsan változik, igénye van újabb és újabb arcokra, impulzusokra. Amit megcsócsált, azt eldobja.