Annyi, de annyi szabály van, amiről az ember nem tud, és teljesen mindegy, mennyit tanul, képtelenség mindet elsajátítani. A tudatlanság újra és újra elárul minket.

A kor több egy számnál. Az egy életstílus.

Ez a baj az élettel. Sosincs elég ideje az embernek arra, hogy a plafont bámulva megpróbáljon rájönni, hogy mi történik vele.

Vannak azok a napok, amikor a felkelés pillanatától kezdve tudod, hogy bármi, amihez hozzáérsz, el fog romlani, úgyhogy minél kevesebb dologhoz érsz hozzá, annál jobb.

Vannak napok, amikor minden rosszul sül el. De néha, teljesen váratlanul, jóra fordulhatnak a dolgok.

Nem kell hivatalosan felnőttnek lenned ahhoz, hogy legyenek problémáid.

Sosem lehetsz elég idős ahhoz, hogy a szüleid házassági gondjait hallgasd.

Vannak emberek, akik akármit csinálnak, mindenképp nyerni akarnak, még akkor is, ha olyan tevékenységről van szó, aminek általában nincs nyertese.

Őszintén hinni akarok benne, hogy létezik egy olyan hely a világban, ahol érettebb emberek vannak, mint a középiskolában.

Hogy tudna bárki is utálni bárkit, amikor ott vagyunk együtt és ugyanarra a számra táncolunk? A tánctéren mind összetartozunk.

Nem hiszek abban, hogy egy valóban érdekes személyiségű ember népszerű lehet tiniként. Vagy valaha is. A népszerűség az unalmasok kiváltsága.

Az a helyzet a művészettel, hogy mindig lesznek emberek, akik meg akarnak akadályozni abban, amit csinálsz. De ez többet árul el róluk és az ő problémáikról, mint a te művészetedről.

Az emberek néha azt hiszik, ismernek téged. Tudnak rólad pár tényt, és úgy raknak össze ezekből, ahogy szerintük értelme van. És ha nem ismered magad elég jól, a végén még el is hiszed, hogy igazuk van. De az az igazság, hogy ez nem te vagy. Egyáltalán nem.

Az emberek olyanok, amilyenek, és megtehetünk mindent, de nem tudjuk őket olyanná formálni, amilyenné mi akarjuk.

Azt hiszitek, hogy olyan könnyű megváltozni. Azt hiszitek, hogy könnyű, pedig nem az. Persze, a dolgok nem maradnak örökké ugyanolyanok: a kanapékat kicserélik, a fiúk jönnek-mennek, felfedezünk új számokat, és a testünk örökké heges marad. És ezekkel a pillanatokkal együtt folyamatosan, újra és újra változunk, a valódi énünk térül-fordul, helyzetet vált, de mindig ugyanoda, magunkhoz tér vissza, akárcsak egy táncoló ember a tánctéren. Mert te mindvégig te maradsz: gyönyörű és megsebzett, ismert és megismerhetetlen.