A darabban a szereplő, akit játszottam, állandóan azt hajtogatja: "Harminckét éves vagyok". Mintha ez magyarázat lenne mindenre, ami csak félresikerült az életében. Sejtelmem sincs arról, milyen lehet harminckét évesnek lenni, de azért el tudom képzelni. Úgy látom magam előtt ezt a nőt, mint aki megrekedt valami köztes időben, valami olyan életkorban, ami még nem számít mérföldkőnek, inkább afféle senki földjének. Egy olyan életkorban, amelyben viszont már kezdi megtapasztalni, hogy a reményei hervadásnak indultak.

Úgy érzem magam, mintha színész lennék egy hatvanas évekbeli olasz filmben: csak mondom bele a kamerába az időt kitöltő mondatokat, s egyre csak várom, mikor kapom meg a valódi szöveget.

Kifejezetten örömömet lelem a tükörképem nézegetésében, s ettől elmaradnak a szokásos kritikai észrevételeim. Talán az lenne a megoldás, ha mindig jelmezben lennék, ha mindig úgy lennék kisminkelve, mintha arra készülnék, hogy valaki mást játsszak el. Csak ekkor tudom igazán értékelni magamat.

Azon töröm a fejem, hogy a siker és a kudarc közötti különbséget nem lehetséges-e pontosabban kifejezni a különböző farmerméretekkel.

Nem értem, hogyan kerültem ebbe a fura, groteszk álomképbe, amelyben valaki más hajpántját viselem, és olyan valaki közli velem, hogy szeret, akire egyáltalán nem így gondolok.

Máskor annyira bántják a szemem a neonfeliratok, s oly magányosnak érzem magam közöttük, most azonban meleg, barátságos fénnyel világítanak. Ma este mintha örvendezve hunyorognának rám, mintha ünnepelnének valamit, mintha kórusban tudatnák velem, mennyire örülnek, hogy végül is maradok.

Talán nem figyeltem, és máris ilyen emberré váltam. Talán képtelen vagyok elfogadni az igazságot arról, hogy számomra egyszerűen nincs esély. Talán mindennek már tudatában is vagyok, csak nem ismerem be.

Nehéz az élet pozitív oldalára összpontosítani. Egyetlen pillanatra valahogy sikerül elkapni ezt az illékony jószágot, de mire rendesebben megmarkolod, máris a negatív oldalát mutatja.