Szeresd, becézd hát édes anyukádat,
ő a földön a legdrágább kincs.
Csak akkor tudod, mi a bú, a bánat,
Ha egyszer ő - Isten őrizz - nincs!...
Van nékem pompás, gazdag, szép lakásom,
De kolduskunyhó lehetne tanyám,
Ha még egyszer - úgy mint te, kispajtás -
Csókolhatnám édes, édes, édes jó anyám!...

Csókold meg édes anyukádat százszor,
Szorítsd kezét jól, bárhová vezet,
Szívből szeretnek téged talán máshol,
Legjobban mégis anyukád szeret.

A világon van sok millió ember,
S van sok ezer, ki téged szeret,
De hogyha baj van, már egyik sem ismer,
S nem törődik senki sem veled.
Csak egy van, aki melletted áll mindig,
Jó szellemként követ, vigyázva rád -
Ha rossz is vagy, ő mindig jónak lát:
A te drága, édes, édes, édes jó anyád!

Az élet megtanított arra, hogy pillanatnyi örömért ne áldozzam fel egész életem boldogságát.

Milyen jó lenne, ha az élet is olyan volna, mint a fekete palatábla az iskolában: ami velünk történik, azt mind krétával írná fel valami titkos kéz, és amikor visszatekintünk a múltra, egyszerűen letörölhetnénk azt, ami nem sikerült.