Fontos az önbecsülés, de az ember ne tartsa magát oly nagyra, oly sokra. Gyakorta tapasztalom, hogy mennyi baj származik abból az emberi kapcsolatokban, ha valaki túl fontosnak tartja magát. Az ilyen ember sértődékeny, és a sértettség rossz tanácsadó. Legyen az ember picit szerényebb, alázatosabb, s megelégedett lesz, és másként viseli el még a sértéseket is.

Ahhoz lelki érettség kell, hogy az ember az értéket ne pénzben mérje. A pénz nélkülözhetetlen, de csak, mint eszköz, és nem mint cél.

Individualista világban élünk. Ugyan az embernek mindent meg kell tennie adottságai kibontakoztatásaiért, de túlhangsúlyozzuk az egyén értékeit, szinte egyedül valónak tartjuk a lehetőségeit, s mintha felednénk az egymásért vállalandó felelősséget. Az individualista ember önző, öntörvényű. A közösségi ember szeret, normakövető. Örök belső vívódásunk, hogy miképpen tudjuk önmagunkat azokhoz az elvekhez, értékekhez, igazságokhoz igazítani, amelyek akkor is érvényesek, ha ezek ránk nézve következményeikben hátrányosak.

Ha a szeretet csak pislákol bennünk, akkor haldoklik a lelkünk, és erkölcsi válság fenyegeti a világot.

Az ember vándor, de nem magányosan vándorol. Együtt megyünk az úton.

Minden találkozás olyan változást jelent, hogy az ember annak hatására másképpen él tovább.

Egyetlen hely sem könnyű, mert mi emberek nem vagyunk könnyű eset egymás számára.

Az anyagiak nélkülözhetetlenek az életünkben, mégis ki kell mondani, nekünk embereknek elsősorban egymásra van szükségünk. Ez leginkább akkor derül ki, amikor bajban vagyunk.

Minden azon múlik, ki tudjuk-e fejezni, meg tudjuk-e értetni a másikkal, hogy összetartozunk. Ha igen, az ember élete kikerekedik, egész lesz, azaz egészséges.

Az emberek belebetegszenek abba, ha senkinek sem fontosak.