A közönség egy olyan csoport, amelyet szinte lehetetlen kiismerni. Valakit kipécéz magának, és az egekig magasztalja, máson meg áttapos.

Azért szeretjük a másikat, mert a másik is szereti magát. Az tud boldogan élni a másikkal, aki saját magával is képes boldogan élni. Tudom, érzem, hogy hangzik mindez, de ezt nem könnyű elérni, ez korántsem annyira magától értetődő állapot, mint amennyire közhelyesen hangzik.

Isten látja lelkemet, én mindig a lányok szívéhez kerestem a kulcsot, de valahogy a pinceajtó mindig előbb nyílt.

Néhány napnak pedig még el kell telnie ahhoz, hogy rájöjjenek: az emberek nem kisszerűek, és azzal, hogy köztük élnek, ők sem válnak azzá: itt mindenki egyszerűen csak ember. Ez a legkevesebb, és sajnos a legtöbb is, ami rólunk elmondható.