Amikor nem kívánsz máshol lenni, amikor nem kívánsz emlékezni, amikor nem kívánsz írni, amikor nem akarod megörökíteni azt, ami most van, amikor nem akarsz semmi mást, mint ami van, amikor nincs kritika, és minden úgy jó, ahogy van, amikor nem kell megkettőzni, felidézni, elemezni, amikor nem akarsz sem elvenni, sem hozzátenni, sem ritkítani, sem sűríteni, amikor tehát nincsen szükséged még a művészetre sem, mert megtanultad használni az érzékeidet, amikor nem kellenek a művek, hogy a jelenlét és a meghalás testvériségére megtanítsanak, amikor itt és most jól érzed magad, csak azért, mert létezel, amikor tudsz nem gondolni a jövőre, és ezért a halál sem félemlít meg, akkor ellestél valamit a szentség titkaiból.

A jóság olyan észrevétlen van körülöttünk, mint a föld és a levegő. Emberi valóságunk együttműködésből van megszőve, és ebben a szövedékben az erőszak a lyuk. De a szövetnek mégsem a lyuk a legfőbb tulajdonsága.

Megismételhetetlen színház vagyok, mint minden ember. Szereplőim mindazok, akikkel találkoztam. Ezt a pótolhatatlan és másolhatatlan színházat nagyra tartom mindenkiben.

A másik embert még abban is tisztelhetem, akit gyűlölök. Szeretném a legőszintébben kijelenteni, hogy ragaszkodom a gyűlölet jogához. Ha megvan, lehet, hogy nem élek vele.

Nem ígérem meg, hogy szeretni fogom a felebarátaimat, mint önmagamat. Igyekszem tisztelni őket. A szeretet fogalma követelő és bizonytalan, nem szerethetek minden embert. Keveset csupán, s azokat sem egyformán. Ha ennél többet ígérek, akkor muszáj képmutatónak lennem.

Csak afölött tudok hatalmat szerezni, amiről tudom, hogy mi az. Csak akkor tudok a magam ura lenni, ha megértettem, hogy mi van bennem.

Mi magunk is alkotások vagyunk, érdekesebbek, mint a saját műveink.

Minden nap én magam építem a múltam birtokát, és úgy élek rajta, amilyenné tettem.

A világ tele van ágaskodó, duzzadt kollektív öntudatokkal, ezeket fordítják le a politikák a maguk frázisaira. Ami civilben nevetséges volna, így a politika által ünnepélyes lesz. A magánemberi ostobaság többes szám első személyben szólva mélyebb értelmet nyer.

Senki sem egészen az, aminek gondolja magát, hanem még valami más is. Ez a még valami más viszi ismeretlen határok felé.

Néha ahhoz kell a nagyobb bölcsesség, hogy felismerjük: amit keresünk, az már régen megvan nekünk, a legjobb helyen a birtokunkban van.

Embernek lenni, ha már emberek vagyunk, elég bajos és körülményes feladat. Mindenki maga találja ki, hogy mit tesz az: embernek lenni.

Mindannyian kísérletek vagyunk, önarcképet költünk, esélyként megkaptuk magunkat, hogy készítsünk belőle valami egészet. Mindenki összeügyetlenkedi a maga játszmáját, amelyet számon tart egy megvesztegethetetlen angyal.

Aki adni akar, az rendszerint talál valakit, akinek adhat. Aki csak kapni szeretne, az csupa gyulladás, és kapni se, adni se tud.

Kérdezik: milyen európai értéket tartok kiemelkedőnek? A tapintatot nevezném annak. Ezt a szeretetnél kevésbé giccsesnek látom, magában foglalja a megfigyelést, az ismeretet, az empátiát, és azt az elvet, hogy ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz. Lehetővé teszi az érdeklődést, de elhárítja a bizalmaskodást. Az együttéléshez leginkább tapintat kell, barátságnak, szerelemnek egyaránt meghosszabbítója, összetevője, fűszere, összefér a magánnyal is, de tekintettel van a másik emberre. Feltételezi az önuralmat, a civilizált családi hagyományt, magában foglalja a megértő intelligenciát, az életismeretet, a szív okosságát és a tapasztalaton nyugvó igazságosságot.