Úgy vettem észre, hogy az egyik legértékesebb jótétemény, amit ember embertársának adhat, ha meghallgatja. Nem mindegy, miként. Együttérzéssel kell figyelni az elbeszélőre, mert aki vall, nem a partner életbölcsességeire és tanácsaira kíváncsi, hanem meg akar könnyebbülni. Így hallgatni: művészet.

A nő a gyötrelem és a szenvedés forrása, ugyanakkor az örömé és a szépségé is. Ebből következik, hogy aki megtalálja hozzá a kulcsot, sohasem tudja mit nyit ki, a pokol vagy a mennyország kapuját.

A halandók lépteit az elrendeltetés kormányozza.

Az erős emberek, épp erejük, bátorságuk következtében védtelenebbek az érzésekkel szemben, mint a gyávák.

Az intézeti gyerekek nem azért nem akarnak tanulni, mert idegenkednek a szellemi erőfeszítéstől, hanem mert a hosszú távra való tervezgetés egyértelmű a tartós kiszolgáltatottság önkéntes elfogadásával. Az intézeti gyerek szívesebben vállalja a trógerságot azonnal, mint öt év múlva a garantált hajóskapitányságot. Megdermeszti a puszta kilátás, hogy öt évig azoktól függ, akik a hajóskapitányságot ígérték neki. Valamennyinek legfőbb célja, hogy mielőbb önálló legyen.

Az ideiglenesség tudata erőt ad a rossz elviselésére, viszont kilúgozza az örömöket: kibírom, mert úgysem tart sokáig; nem élem magam bele, mert úgyis hamar vége lesz. Az a tény viszont, hogy valaki mindig idegenektől függ, táplálja a türelmetlenséget.

A hazugságok egy része lelepleződik, más része nem vehető hazugságszámba. Ez utóbbi állítást úgy értem, hogy mindenki a maga módján hazudik, tehát hazugságaival önmagáról vall, anélkül, hogy tudná, kezünkbe adja egyéniségének egyik kulcsát.

Életünk egy olyan mondat, amit nem mi kezdtünk, nem mi fejezünk be: mégis rólunk szól.