Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.

Mindig nehéz elveszíteni valakit. Lyukat hagy a szívedben, ami sosem gyógyul be.

A tényekben csalódhatsz, de az eszed mindig vigyázni fog rád.

A tömeg furcsa dolog. A tömegnek saját közös gondolkodása van, gondolkodás, mely figyelmen kívül hagyja egyes részeinek értelmét, és a legalantasabb érzelmekből táplálkozik.

A gyerekkorod felét azzal töltöd, hogy azt kívánod, bárcsak felnőtt lennél, aztán amikor felnőtt leszel, a fél életedben azt kívánod majd, bárcsak gyerek lehetnél újra. Úgyhogy ne sokat rágódj azon, hogy mi a helyes a te korodban, és mi nem! Csak tedd, amit jónak látsz!

A gyász örökké tart, és ha nem tart örökké, akkor nem valódi gyász.