Az írott versekről évszázadok óta mondogatják, hogy ma már nem érdekelnek senkit. A "szellemi elit" évszázadok óta leckézteti a "népet", hogy amit költészetnek érez, az csak giccs, hülyeség, bunkóság. De a "nép" vidáman lúdbőrzik tovább attól a költészettől, amit ő annak érez. És közben mégis folyamatosan hat egymásra a magas és az alacsony költészet. Azért időnként elkap az az érzés, hogy mi van, ha pont most jött el az a korszak, amikor az írott költészet tényleg kipusztul, esetleg magával a "szellemi elittel" együtt. Az írott költészet nem olyan cuki dolog, mint például a panda, de még a panda jövője sem felhőtlen.

Régen azt hittem, el kell engedni
avulni, kopni, ami el akar,
el is engedtem, hiba volt,
most jönnek vissza tönkremenve, sorban,
de hát én ugyanaz maradtam.

A múlt, ha nem múltnak nevelték,
kamaszkorától csak bosszút áll.

Nem vagyunk egyedül meggörbült tereinkben
Nedves, puha szálak tekerednek ránk
Nedves, puha szálak, élőlények
lelkünk gömbjét becsavarogják.

De én az életet túlságosan
szeretem ahhoz, hogy úgy lássam
amilyen szegény a maga ócska,
röhejes realitásában.

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

Egy szép napon, mikor egy régi fénykép,
egy fél pár kesztyű
vagy más kacat miatt, nem is tudom,
de a régi önmagammal
szembesültem már megint,
hogy milyen buta voltam, és szívtelen,
és bár a helyzet nem túl sokat változott,
valami csoda folytán mégis vannak
gyerekeim, múltam, sőt, gerincem,
egyszóval, hogy ma mennyivel boldogabb vagyok,
és váratlanul
és ennek ellenére
és e pillanatban
és vigasztalhatatlanul
a régi önmagamat kezdtem el siratni,
mert mégiscsak elárultam őt,
és luxus minden, ami azóta lettem,
mert megváltozni öngyilkosság...

Kétszer kettő az négy.
Ha sosem mondod el - elfelejtik.
Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.

Mivel az utak felejtenek, időnként végig kell menni rajtuk.