A tudomány fejlődését gyakran azt tartja vissza, hogy az emberek valamit lehetetlennek tartanak.

Még a legnagyobb intellektusok is foglyai annak a kornak, amiben élnek.

Az ipari korszak fő energiaforrásait a gépekben elégetett fosszilis tüzelők nyújtották - az információs társadalom korában a rendszert mozgásban tartó legfontosabb "üzemanyag": a matematika.

Midőn egy virtuóz muzsikus előadja a megtanult darabot, akkor azt mindenki, aki nem teljesen botfülű, képes élvezni. A muzsika élvezetéhez nem szükségesek előtanulmányok. A matematika azonban kizárólag úgy "élvezhető", ha megtanuljuk, hogy lehet életet lehelni a szimbólumokba. A matematikai mintázatok és struktúrák éppúgy az elmében találnak visszhangra, mint a zenei formák - az emberekben mégsem fejlődött ki semmiféle "matematikai hallás". A matematika csupán az "értelem szemével" látható.

A matematika energiái természetesen soha nem merülnek ki. Az Univerzum és az élet rejtett mintázatainak felderítésében nincs végállomás.

A matematika a mintázatok tudománya, s e mintázatokra mindenütt rábukkanunk, bármerre tekintünk is: a fizikai Univerzumban, az élővilágban vagy akár tulajdon elménkben. S a láthatatlant a matematika jeleníti meg.

Ezredvégi bölcsesség ide vagy oda, nem sokan vannak, akiket nem fog el az áhítat érzése, midőn egy csillagfényes éjszakán az égre pillantanak. Tudjuk ugyan, a pislákoló fény a természet nukleáris kohóiból ered, s hogy minden csillag egy-egy nap, éppolyan, mint a mienk, mindez mégsem csökkenti a látvány gyönyörűségét. A csillagok fénye, míg hozzánk elért, évmilliókat utazott a hideg űrön keresztül, s hogy ezzel is tisztában vagyunk, még hatalmasabbnak érezzük a mindenséget, melybe belecsöppentünk.

Ha egy kérdés puszta numerikus számolás útján eldönthető, akkor nem is érdemes rá több szót vesztegetni.

Bár napjaink matematikakönyveiben szinte hemzsegnek az absztrakt szimbólumok, ez azonban éppúgy nem jelenti a matematika lényegét, mint ahogy a zene valódi mibenléte sem a hangjegyek jelölésrendszerében keresendő.