Az életem csupa repedés, és ezek folyton csak szélesednek, mert egyre távolodik egymástól az, akivé lenni akarok, meg a valóság.

A szerencsével ugyanis úgy áll a dolog, hogy udvarolni kell neki. Meg kell győzni, el kell csábítani; és csak lassan lehet becserkészni, nehogy gyanút fogjon. Annyira törékeny és szeszélyes, hogy minden apróság számíthat. Az is, hogy mit vesz fel az ember. Hogy az utca melyik oldalán megy, hogy milyen dalt fütyül útközben, vagy hogy az ablakon kinézve mennyi madarat lát meg.

Gyerekkoromban sokszor tűnődtem azon, vajon milyen érzés lehet, ha az ember eldob valamit. El sem tudtam képzelni annál édesebb bűnt, mint azt a luxust, hogy az ember egyszerűen kihajítja a dolgokat. Azóta már kidobtam pár holmit. Nem annyira felszabadító érzés, mint hittem.

Ahol anyu csak porfogó, dohos öreg könyveket látott, én ott megnyugvást és lehetőséget találtam. A történetekben megbúvó távoli helyszínek ott voltak mellettem elérhető közelségben: jobb világok, ahol a törekvéseket siker koronázza. Ragaszkodtam hozzájuk, ahogy egy ereklyéhez vagy az imádsághoz a zarándok.