Nem komoly dolog a házasság. Játék. Izgató és változatos. Nem kell az élethez, de minden pillanatban veszélyezteti az életet. Ennek a játéknak jól kell ismerni a szabályait. Meg kell tanulni, tíz, tizenöt év meg se kottyan azon az egyetemen, amin tanítják. De ne felejtsd el - ennyi kell ahhoz is, hogy tűrhetően hegedülj vagy teniszezz, vagy bokszolj.

Ismerni kell álomképeinket. Közel menni a dolgokhoz, amik rémítgetnek, szomorúságod okozzák. Jól megnézni őket, közelről. Könnyen meglehet, hogy elneveted magad, ha közelről látod, miből alakulnak ki ezek a kísértetek.

Ó szerelem tüze, jobb százszor, ha megéget,
Mint sértetlen maradni s meg nem ismerni téged!

Az emberekben nem lehet megbízni... a legjobbakban is csalódunk, akikről semmi okunk nem volt hinni, hogy keserűséget, bánatot és csalódást okoznak nekünk... talán jóhiszeműen vagy tudaton kívül? Meglehet, de ez nem változtat semmit a kínos megdöbbenésen.

Ha a vidámság ragadós, vajon nem ragadós-e a szomorúság is?

Szerelem, furcsa vegyüléke szeretetnek és önzésnek - mind a kettőnél álnokabb és mélyebb, mind a kettőnél hatalmasabb.

Mi órával mérjük az időt, az óra viszont a mi önkényes időfogalmainkkal méri önmagát: hogy két perc valóban abszolút értelemben is egyenlő hosszú idő, azt soha nem fogjuk megtudni. Érdekesebb ennél, hogy az idő mozgásának irányát kivétel nélkül mindenki adottnak és változtathatatlannak képzeli: múltból a jelenen át a jövő felé.

A sírás a lelki és testi mámornak egyik legintenzívebb, majdnem azt mondhatnám, legperverzebb fajtája - zsongító jóság, bódító gyönyör a könny, veszedelmes szenvedély, kéjelgés, amit szemünkkel követünk el, öntudatlan szándékkal, ravaszul keresve azt a boldogító kielégülést, aminek tetőfokán kibuggyan fölizgatott, dagadt szemünkből. De ha a sírás akart és keresett mámor, majdnem boldogság - mi akkor a nevetés?

Épkézláb férfi sose várja a nőtől, hogy szeresse - megelégszik vele, ha szerelmes belé.

A legtöbb ember nem az igazságot keresi, csak a maga igazát.

Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé.

Ha nem is szimatolgatom túlságosan, hogy mit várnak tőlem, azon bizony eleget töprengek, amit magamtól várok.

Nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek.

MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Az a baj, hogy nincs múlt és jövő, mint ahogy eddig áltattam magam. A valóság mindig jelenvaló, egyetlen pillanat a valóság, örökké tartó, egyetlen pillanat. Ez nem rövid és hosszú, a pillanat, ami van - ez az egyetlen módja a létezésnek, és ebből a bűvös körből, a pillanat börtönéből nincs, nincs menekvés.