Az ember igazság és igazságra való törekvés nélkül másoknak és önmagának haszontalan, fájdalmas nyomorék, elvetélt élet, koraszülött, rossz álom, lidércnyomás, jajgató és ásító lyuk az élet testén.

Fontos teendőimet halogatom, ráérősen, álmodozom a jövőről, mint a gyermek, aki - ha terveit nézem, hogy mi mindent akar átélni életében - hatezer évre rendezkedik be, nem hatvanra.

Micsoda ostoba dolog az emberi test! Mennyi tudás, emlék, gondolat, terv, minő ritka ital a finom csontedényben - s egy ostoba daganat valahol a zsigerek közt, félrelöki, kiborítja, kilöttyenti a földre, s az ostoba föld beszívja, mint a sáros hó levét.

Elég a beszédből. Nagyon sokat csalódtunk egymás szavában. Ne mondd, hogy szeretsz. Ölelj meg, ha mersz. Ne mondd, hogy gyűlölsz. Ölj meg, ha tudsz.

Nincs az a nő többé, aki minket kiábrándíthat a nőből - mi mégiscsak szeretjük és imádjuk és csodáljuk a nőt, aki nem pokol és izzó ártalom, és mégis a legnagyobb tűz e világon - a nőt, aki mosolyog és borzong, mikor róla beszélnek -, aki, ó, jól tudom, rossz, ha kell, százszor rosszabb tud lenni a férfinál - de jó, ha lehet, ezerszer jobb és különb és mámorosabb -, mert mi ismertük a nőt, aki lángolt, mert lángoltunk, aki szeretett, mert szerettük, aki szépnek látott, mert szépnek láttuk - az igazi nőt, akitől gyermekünk van.

Önzetlenség. Társasjáték, melyben én odaadom a magamét másnak, "add tovább" kiáltással, aztán várok egy életen át, hogy mikor kerül vissza hozzám, ami eredetileg is az enyém volt.

Senkinek nem kötelessége, hogy szeressen - de senkinek nincs joga hozzá, hogy gyűlöljön.

Nem igaz, hogy életünket önmagáért éljük. Nem született még értelmes ember, kinek szíve és esze helyén volt, hogy megelégedett volna a puszta élettel, s nem lett volna kész eldobni, ha üressé vált. Az élet tartalma teszi kedvessé számunkra az életet, és ezt a tartalmat nem úgy hívjuk, hogy munka, hanem úgy, hogy szabadság.

A szerelem, tudjuk, ellentétek vonzalma - erősebben tör ki azzal szemben, ami lényünktől idegen.

Nem a kétneműség szükséglete hozta létre a szerelmet, hanem a szerelem szükséglete bontotta két nemre az embert és állatot.

Szemedet, szád, orrod a szülődtől örökölted, de van valami, amit nem örököltél senkitől - ezt a valamit, ezt a mindent, amit így mondok: Én.

A hazugság fegyvere az erőszak. Jaj annak a hazugságnak, ha kétségbeesett helyzetében az igazság fegyverét kéri kölcsön - az ő kezében hátrafelé sül el ez a fegyver, amelynek neve: Megismerés.

A lélek egy pici ember, aki az emberi testben szaladgál - akkora, mint a hüvelykujjam. Néha a gyomorban van, néha felszalad a fejbe -, előrejön, beül a szemekbe, vagy hátul, a nyúltagyvelő puha párnájára lefekszik. Néha a torokban szorul meg, s onnan beszél - néha a kezekbe szalad. Nem tud jól beszélni emberi nyelven, dadogva vonaglik, s nyugtalanul rázza kényelmetlen börtönét. De ahol befészkelte magát: legyen az kő vagy ember, annak a tárgynak mozdulnia kell.

Állj meg, vakon tántorgó vándor, és nézz ide - látod ezt az ösvényt? Ez az egyetlen. Indulj meg rajta, ha tudsz. Hogy merre vezet, nem mondhatja meg se a társadalomtudomány, se a fejlődéstörténet. De egy bizonyos: kivezet innen más, messzi vidékre, ahol nyugtalanabbak s higgadtabbak a vizek, s ahol vár valami az emberre: talán az, amit az élet céljául kerestünk.

Az álmodó, aki tudja, hogy csak álmodik, félig ébren van már.