Ha nem tudnám, mondom magamnak, most van az élet,
s az nem irodalom, hanem szerelemszag, jázminillat és
másnaposság, tömény fájdalom és csipetnyi élvezet, most
van földi énem, lényem, de nem érzem a lényeget
(s ezen nem fogok ezentúl rágódni), most hasogat a
csontom, most dohányzom, most nem érdekel, mi-
kor halok meg. Az akaratomat akarom megint,
s nemet int az isten.

Maga az élet is csak megközelítése valaminek, ami lehetne.

Romok alól nincs aki mentsen
már nem a fájdalom a részvét rettent
mert ha sorban kell állnom SORvadok
hisz nem büntetés ez de kegy sem.

A nyelv írja a szöveget, a beszéd
szövi a szellemet.

Eljött ez az idő is, túl vagyunk rajta, büszkén
hordja gömbölyded terhét a vízcsepp, ősz van, hiá-
ba vagyunk túl a nehezén, újabb idők jönnek, új
túllevések, az időt nem lehet eltüntetni a dolgok
útjából, mert az idő maga a küszöb, a párkányon
kucorgó esőcsepp is összegyűjti az emlékeket, a
fényt, mégis felszárad, eltűnik.

Paradigmák,
felsejlések, bölcselet és lelkiség?
A szavak hurcolják végig
az időn az életünket.
Gondos és alapos diskurzus önmagunkkal?
"A bennünk uralkodó nem éri el a kívülállót".

Mindig kiderül az örömökről, hogy kiábrándítóak.
És fájnak is. Amikor elérjük, pont akkor
nem élvezzük azt, amire áhítoztunk.

Minden nap más-más ember ébred fel
bennem. (Mintha rajtam kívül)
Nem másik én a többes én-ből,
nem a képmásom, alteregóm, hanem
egy külön(b) lény, mint eddig.
Tehát nem az, aki én voltam,
de nem is az, aki lehettem volna,
abból, ami voltam valaha.