Sziklát repesztő
csend, mely körém telepszik
s tornyokat emel.

Szemem behunyom
és angyalok játszanak
vágyaim körül.

Miért halkul el
amire úgy vágyódunk?
Csak muzsikaszó?...

A csend üvegén
a lélek fénytörése
hangtalan sikoly.

Nyugtatom kezem
rajtad s szívem oly zajt csap,
akár egy malom.

A sajnálom szó
lesújt és gyorsan elillan;
váza marad csak.

Figyelmessége
a szükséges megbánás
magasabb foka.

Csodák tükrében
addig tart meg az álom,
míg feljön a Nap.

Minden, ami szép
itt hever lábaidnál
s észre sem veszed.

A Megismerés
s megmérettetés között
magad vagy az Út.

Mi szánalmasabb:
ami lehettünk volna,
vagy voltunk egykor?

Gyöngyöket szórtál,
halk, égető gyöngyöket:
pergő könnyeid.

Kérdezi: "Hogy vagy?"
Mondanám, de meg sem áll:
"Bocs, de sietek."

Milyen fájdalmas
külön menni az úton,
amelyen jöttünk.

A felkavart por
ha majd szemedbe téved,
nem a szél hibás.