A Semmi vár rám - ez a jutalom. És, ami a legrosszabb, ez a nagy Semmi nem is titokzatos, nem kecsegtet azzal, hogy érdekes dolgokat fogok megtudni a túlvilágról - nincs túlvilág, csak innenső.

Az ember eredendően jó, csak később válik torzzá egy-egy személyét érintő támadás, sérülés következtében. Csak azt nem tudom, hogy mihez képest vagyunk jók és torzak.

A mi emberi életünk egy borzasztó vékony, töredező hártyán zajlik le, a mindenséget a miénknél sokkal nagyobb hatalmak mozgatják. Nem a múzeumok vagy Shakespeare alkotják az igazi erőket, hanem az emberi értékrendszerbe beilleszthetetlenül nagy energiák: a tavaszi újrakezdés, a mágneses viharok, olyan világok, melyeket a szobrászok sem tudnának megtervezni. Felesleges az emberi gőg: Shakespeare volt a legnagyobb a Földön, de a Marson már semmiféle formában nem létezik Shakespeare, és még hány távolabbi bolygó is kering az űrben.

Én nem értettem meg a világot. Próbáltam megtanulni a törvényszerűségeket, de a világ folyton rögtönöz, döntő szerepet enged a véletlennek.

Olyan fiatal vagyok még, előttem az egész halál.

Az élet csak a lélegzés, a test viszketése és fájdalma, velük együtt az ember is megszűnik.

Rám nem hat a gyászbeszédek utolsó mondatának a vigasztalása, a feltámadás ígérete. Az agyban működő szellem és a test nem létezhet egymás nélkül. Meghalok, és még egy táskarádiót sem vihetek le magammal.

Mindenki mobiltelefonnal járkál és beszélget, mégis egyre távolabb kerül a másiktól.

Jobb ma egy karikatúra, mint holnap egy diktatúra!