Nemegyszer, ha érték forog veszélyben, van, akinek le kell mondania róla, el kell veszítenie, hogy mások megtarthassák.
Vannak, akik előre szeretnék tudni, mi kerül az asztalra; de akik a lakomát készítik, inkább titokban tartják: mert a csodálkozás hangosabbá teszi a dicsérő szavakat.
A tett attól, hogy nincs ki dicsőítse, éppolyan vitéz tett marad.
Az út örökre megy tovább,
felhők alatt és hold alatt,
de bármily messze tért, a láb
végül hazafelé halad.
S a szem, mely lángot és csatát
látott kőtermek mélyiben,
a régi, ismert mezőkön át
füvön, fán, dombon elpihen.
Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
Felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,
De ha társat keresel, jól nézd meg, hogy kit választasz! És vigyázz minden szavadra, még a legjobb barátaid előtt is! Az ellenségnek sok a kéme, és sokféleképpen hallgatózik.
Nem mi döntjük el, hogy mikor éljünk. Mi csak abban dönthetünk, hogy mi a teendő, ha már itt vagyunk.
Ahol csődöt mond az akarat, ott magától nyílik meg az út.
Ha a Nyár a világon elhever,
s aranyló délután
Egy álom végre kibontakozik
a fák alvó sudarán;
Ha völgyet-hegyet, zöld vadont
hűssel Nyugat szele tölt -
Ide gyere! Hozzám visszagyere!
S mondd: Itt legszebb a Föld!
Tűznél ülök, s elgondolom,
milyen lesz a világ,
ha jön a tél, amelynek én
nem látom már tavaszát.
A hamvakból új tűz éled, árnyból fénysugár tör elő, egy lesz újra a kettétört penge s király lesz a koronátlan fő!
Féltem, hogy kínszenvedés vár rám a sötétben és ez nem tartott vissza. De ha a fény és az öröm veszélyét ismertem volna, soha el nem jövök. Ez a búcsú a legmélyebb seb, amit életemben elszenvedtem.
A hajnal mégis az emberek örök reménye.
Van mi arany, bár nem fénylik,
Van, ki vándor, s hazaér,
Régi erő nem enyészik,
Fagyot kibír mély gyökér.
Lángját a tűz visszakapja,
Árnyékból a fény kiszáll,
Összeforr a törött szablya,
S koronás lesz a Király.
Nem mondom, hogy ne sírjatok, mert nem minden könny keserű.