Mi mindannyian meglehetősen begubózva élünk. Szinte soha nem nyitjuk meg magunkat a körülöttünk levő szépségek számára. És mégis jelen van nap mint nap, szüntelenül, nem törődve azzal, hogy figyeljük vagy sem.

Szeretem az öreg embereket. Csodálatos dolgokat tudnak művelni, mert nincs vesztenivalójuk. Az egyedüli lények, akik képesek arra, hogy önmaguk legyenek.

Egy férfinak nem volna szabad szánalomból megmaradnia egy nő mellett, s ha igen, ezt nem volna szabad kimondania.

Megpróbálunk megszerezni mindent, és közben elveszítjük azt is, amink van.

Élet. Sok is, és mégsem elég. A félelem, hogy valamikor majd véget ér, s a félelem, hogy a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap volt.

Az álmok valóra is válhatnak, különben a természet nem ösztönözne bennünket arra, hogy álmodjunk.

A kapu, amiről mindig azt hitte, ketrec, mint kiderült, a semmire nyílik.

Bármilyen aktivitás kreatívvá válik, amint az, aki csinálja, törődni fog azzal, hogy jól vagy jobban csinálja.