A szavak olyanok, mint a magasból leejtett tojások - éppúgy nem lehet visszavonni őket, mint elfeledkezni a mocsokról, ami utánuk marad.

A szerelem, akár a fájdalom, elvakítja az embert. Elfeledteti, amit nem tud, hogy csak arra a néhány részletre összpontosítson, ami mindennél többet jelent.

Van bennünk egy hely, aminek a létezéséről nem is tudunk, pedig ide bármikor visszavonulhatunk és távolról tekinthetünk magunkra, anélkül, hogy éreznünk kellene a fájdalmat.

Az inuit eszkimók szerint a csillagok lyukak az égen. Valahányszor látjuk, hogy a szeretteink átragyognak rajtuk, tudhatjuk, hogy boldogok.

Az elszalasztott lehetőségek sosem csak a felszínt sebzik meg - mindig csontig hatolnak.

Amink van, az sosem kárpótolhat azért, amit elvesztettünk.

A telefonok, e-mailek és faxok világában is lehet valaki végtelenül magányos.

Mindenkinek megvannak a maga kísértetei.

A szeretetnek semmi köze ahhoz, mit nézünk, csakis ahhoz, hogy kik vagyunk mi, akik nézünk.

Minden kisbaba gyönyörűnek születik. Az teszi csúnyává, amit kivetítünk rá.

A gyűlöletben is van hierarchia, ez mindenkinél más és más.

A kamasz sok szempontból ugyanolyan, mint az újszülött. Meg kell tanulnunk olvasni a reakcióiból, különben sosem tudhatjuk pontosan, mi a bibi.

Jobb nem tudni a rút igazságot, csak úgy tenni, mintha nem is létezne? Vagy jobb szembenézni vele, még ha olyan terhet is jelent, amit életünk végéig cipelhetünk?

A kisbabák tényleg olyanok, mint az üres papírlapok. Amikor a világra jönnek, még nem hordozzák magukban a szüleik előítéleteit, sem az egyházuk ígéreteit, sem azt a képességet, hogy kettéválasszák az emberiséget olyanokra, akiket kedvelnek, és olyanokra, akiket nem. Semmit sem hoznak erre a világra, csak a törődés iránti igényt. S ezt a törődést akárkitől elfogadják, bőrszínre való tekintet nélkül.

Nincs rosszabb, mint elhagyni a kórházat a gyerek nélkül, akiért odamentünk.