Ha nem bírjuk levenni a szemünket valamiről, az olyan érzés, mintha irányítanának, nekünk pedig engedelmeskednünk kellene; már-már megalázó.
Ha az ember sokáig vágyik valamire, egy idő után már nagyon nehéz nem vágyni rá; úgy értem, ráébredni és elfogadni, hogy már nem arra vágyunk, hanem másvalamit szeretnénk.
Az ember ilyennek vagy olyannak ítél valakit, azután pont az ellentétét látja meg benne. Eleinte szeret, majd a végén meggyűlöl valakit; vagy kezdetben közömbös iránta, később pedig már imádja. Sosem lehetünk biztosak benne, ki vagy mi lesz létfontosságú a számunkra, sem abban, hogy kinek vagy minek tulajdonítunk majd jelentőséget. Meggyőződéseink mulandóak és ingatagok, még azok is, amelyeket a legszilárdabbaknak vélünk. Akár az érzelmeink. Nem szabadna bíznunk magunkban.
Úgy telik el az életünk, hogy időről időre elfelejtjük saját magunkat: eltemetjük azt, akik voltunk. Egy idő után mindannyian kimondhatatlanul belefáradunk abba, amik vagyunk, és amik voltunk.
Meghallani valamit a legveszélyesebb, az már egyenlő a tudással, a beavatottsággal, a tájékozottsággal. A fülünkön nincs bőrlebeny, melyet ösztönösen leereszthetnénk valami hallatán, nem kímélhetjük meg, ha balsejtelmünk azt súgja, hallani fogunk valamit; akkor már késő.
A tettek egyedüliek és megmásíthatatlanok, míg a szavakat meg lehet ismételni, vissza lehet vonni, el lehet csépelni és helyre lehet igazítani, letagadhatjuk őket és megtagadhatjuk őket, megmásíthatjuk őket és elfelejthetjük őket.
A felbujtás nem más, mint szavak, lefordítható, gazdátlan szavak, melyek szájról szájra, nyelvről nyelvre és századról századra járnak, s ugyanazokra a tettekre bujtanak fel, amióta csak emberek, nyelvek és hallgatásra alkalmas fülek vannak a világon.
Bujtogatóink is mögöttünk szoktak állni, ők is úgy suttognak a fülünkbe, hogy nem látjuk őket, a nyelv az eszközük és a fegyverük, a szavak, mint a záporeső, az esőcsepp, amely vihar után csorog alá az ereszről, mindig ugyanarra a pontra, amíg fel nem puhítja a földet, belé nem hatol és lyukat, sőt csatornát nem fúr belé.
Én nem hiszek azokban a tévémesékben, amikor két ember találkozik, és egy pillanat alatt megszeretik egymást, mindketten szabadok és lelkesek, és egyiküknek sincsenek előzetes kételyei és aggályai.