Szépen gyűlnek a halottaim. Barátok, egykori tanárok, kollégák, rokonok. Viszont megjósolhatatlan, hogy kinek a halála érint meg.

A bűntudat mindig sokkal tovább elkísér, mint a kevés, igazán jó pillanat.

Mindig ugyanazok a dolgok ismétlődnek, és mindegyikünk csak jelentéktelen pont a világegyetem végtelenségében, és mégis, ha egy kislány elveszíti a játékát, úgy tud sírni, mintha vége lenne a világnak. Miért annyira ragaszkodó minden gyerek? Miért nem változott ez semmit az evolúció során? Ugyan mire jó az a sok haszontalan bánkódás?

Egyetlen baktérium az agyvízben, és meg vannak számlálva a napjaid. A sejtek erőlködnek, megfeszítve küzdenek azért, hogy megőrizzék a bőr ellenálló képességét, hogy a legparányibb betolakodó mikroorganizmus se kerülhessen a szervezetbe. De elég csak néhány pillanatra halottnak lennünk, és a sejtek, amelyek addig szorosan egymásba kapaszkodtak, feladják, rések támadnak az addig tökéletesen záró szervezet falán. Vége a harcnak, többé semmi sem óvhat és őrizhet meg bennünket a betolakodóktól. Mikrobák seregei állnak bevonulásra készen.

Manapság mindenki elhiszi magáról, hogy művész lehet.

A gyerekkor mágiáját szertefoszlatja azoknak az embereknek a banalitása, akik harminc év után újra fel akarják venni veled FB-on a kapcsolatot.

Egy nő. Férjes asszony, két fiúgyermekkel, dolgozó nő. Minden ember erre vágyik az életben, és nekem ez megvan. Banálisabb már nem is lehetne. És épp a rendjénvalóság tudata az idegenségérzés forrása. Miért? Miért pont így? Valóban ezt akartam volna? Vagy csak véletlenül kötöttem ki itt, mint egy baba, amelyet egy gyerekkéz egyszer találomra lerakott egy babaház valamelyik szobájában, ahol aztán attól fogva igyekezett jól viselni magát?

Minél távolabbi múltba megyünk vissza gondolatban, annál univerzálisabbnak tűnnek fel az akkori idők szokásai. A huszadik század közepén mindenki dohányzott, a vendégeket cigarettával kínálták sütemény helyett. A hetvenes években mindenki lengőszárú nadrágban járt, a huszonegyedik elején pedig mindenkinek volt mobiltelefonja. Így fognak ránk emlékezni.

Érdeklődni valaki iránt, csak mert szép, a mohóság egy formája.

Néha olyan, mintha mindnyájan magunkban hordoznánk az anyánkat. Kihámozza magát a bensőnkből, lassú, szívós munkával, rétegről rétegre haladva, aztán egyszer csak előbújik. Kukucs, ki van itt? Az anyád. Az vagy, ami én, a saját anyád vagy, akár tetszik, akár nem.

Néha azt hiszem, hogy mindenkiben ott rejtőzik egy kismadár. És ha képes vagy megénekeltetni vagy megreptetni ezt a madárkát, olyankor boldog vagy.

Mindannyian a legjobbat akarjuk, mégis olyan életet élünk, amilyet mások elvárnak tőlünk. Megpróbáljuk megtalálni a saját utunkat, de visszariadunk a túl radikális lépésektől, félünk feladni a biztosat.

Az élet alkalmazkodás. Már az iskolában elkezdődik, csöndben ülve kell figyelnünk, mind ugyanazt tanuljuk, később mi is ugyanúgy iskolába járatjuk a gyerekeinket, hogy ők is azt tanulják, amit mi tanultunk: nyelvet, tiszteletet, számtant, a fontos események évszámát, amelyek szigorú ok-okozati rendben sorakoznak történelemkönyvekben. Csak hogy kirekeszthessünk mindent, ami logikátlan, véletlenszerű, érthetetlen.

A gyerekek. Róluk szól minden. Az ő létezésük köti le minden figyelmünket, ez tart meg bennünket a helyes úton, e körül forog minden. Átörökítettük magunkat - ugyan hogyan is találhatnánk meg ebben a szabadságunkat?

A testünk még akkor is harcban áll, amikor álmodunk, minden oldalról ostromolják: az idő, az elkopás, a kívülről és belülről támadó betegségek, vírusok és baktériumok, amelyek végül fölébe kerekednek. Végül mindig.