Ha egy sokféle és független személyekből álló, elég nagy csoportot kérünk meg arra, hogy bocsátkozzék jóslásokba, vagy becsülje meg valaminek a valószínűségét, majd átlagoljuk a becsléseket, a válaszokban rejlő hibák érvénytelenítik egymást. Mindegyik személy megfejtésének két része van: a hiba és az információ. A hiba kivonása után megmarad az információ.

Furcsamód a szakemberek sem bíznak jobban a képességeikben, mint az átlagemberek, vagyis csak annyira önteltek, mint bárki más, nem jobban. Továbbá csekély összefüggés van önértékelésük és a teljesítményük között. Tudni és a tudásunkról is tudni nyilvánvalóan két különböző készséget jelent.

Ha először nem létezik is konszenzus, csupán a látszata, a csoport az összetartozás-érzés által valósággá változtatja a látszatot, s közben eloszlatja a felmerülő kételyeket. Ez a folyamat nyilvánvalóan erőteljesebben működik olyankor, ha a csoporttagok már eleve osztoznak közös gondolkodási sémákban. Minden olyan információt, amely szembemegy a közgondolkodással, elhárítanak, nem vesznek róla tudomást, vagy tévedésnek minősítenek, s a csoporttagok mindig úgy távoznak a megbeszélésekről, hogy megerősítve érzik nézeteiket, és jobban meg vannak győződve az igazukról, mint valaha. A csoportgondolkodás helyzetében a megbeszélés nemcsak hogy nem bátorítja a nyitottságot, hanem ellene is dolgozik.

A homogenitás egyik nyilvánvaló ára, hogy a konformitás felé nyomja a csoporttagokat.

A vélemény önállósága elengedhetetlen alkotóeleme a bölcs kollektív döntésnek, ugyanakkor ezt a legnehezebb érintetlenül megőrizni. Minthogy a sokféleség elősegíti a függetlenség megőrzését, egy kollektívan bölcs csoport aligha lehet meg nélküle.

A csoportok javára válik, ha tagjaik beszélnek egymással és tanulnak egymástól, de a túlságosan sok kommunikáció paradox módon ugyanennyire csökkentheti a csoport egészének intelligenciáját.