Gyöngéd kézzel végigsimította a követ, kitapintva rejtett hajlatait, vonalait. Egy éve van már itt, és most először érinthet fehér szobormárványt!
- Mi ez a különös érzés bennem? - kérdezte egész testében remegve. A tejfehér márványt elevennek látta, nem is kételkedett benne, hogy lélegzik, él, érez és - ítél. Nem szabad megcsalnia várakozásában! Félelem nélkül, de mély tisztelettel közeledett hozzá. Mi ez a különös érzés?...
Szerelem - felelte egy hang, belül a lelkében. Nem döbbent meg, nem is csodálkozott, tudta, hogy igaz. És most már csak az volt halálosan fontos, hogy szerelme ne maradjon viszonzatlan. Igen - a márvány az élete és végzete. Csak most, ebben a pillanatban, amikor gyöngéd, szerető kézzel végigsimította a fehér követ, csak most támadt egészen életre ő maga. Kisfiú kora óta fehér márványszobrokat akar faragni - többet nem kíván, kevesebbel nem éri be.
