Irgalmazz nékem, éjszaka:
A szorongva átvirrasztott órák váltságdíjáért.
A messzelátszó, babonás kazaltüzekért.
Az északi fény és a bombázások tüzijátékaiért.
A Haldoklók utólsó kenetéért és az anyjuk hasában
növekedő magzatok első rúgásaiért.
A bordélyházak rikoltó lámpáiért és az őszi temetők
hivogató csendjéért.
Az egész világ minden elrontott és újrakezdett életéért.
Leáldozik a nap - zokogja mélyen
a cselló mintha minden fénysugár
kilobbant volna örökre a földön
mintha valami lidércálmú lápból
buggyanna fel az összes emberarcok
a voltak és a születésre várók
iszapsötét fullasztó bánata.
Nem tudtam jobbá tenni a világot
s a világ sem tett jobbá engemet
a különbség kettőnk között egy árok
hol elfeledem őt s ő eltemet.
Boldogok, akik sohasem ismerik a kudarcot és a megaláztatást, de még boldogabbak, akik a legfájóbb vereségből is talpra állnak, mert minél mélyebbre buknak, annál többet vetnek ki énjük romlandó anyagából.
Fogd fel füleddel a rügyező fák neszét
ibolyántúli estek illatát szívja orrod
segíteni sose mulaszd aki gyengébb tenálad
s az öröklét pávaszeme őrködjék sorsod felett.
Politikám: ha győztem, azonnal megbocsátok,
a legjobb élű fegyver a nemeslelkűség.
Vannak szavak, melyek holtig velünk maradnak,
szeretetteljesek, kétséget oszlatók,
velük pályájukat megjárt öregek adtak
soha el nem fogyó áldott útravalót.
Hites próféciát az ifjú házasoknak,
pokolmélyek után emberséges reményt,
a biztató szavak most is fülembe zsongnak,
egy letűnt nemzedék jótéteményeként.