A felnőtt boldogsága a csend. A lélek csendje, az érzések harmóniája. A felnőtt ember ebben a komoly csendben éli meg az öröm nagy pillanatait.
Ha elég hamar hagysz el egy helyet, szép emlékeket őrizhetsz meg róla magadnak.
Carpe diem - ez nem azt jelenti számunkra már, hogy észtvesztve tobzódjunk, hanem hogy tudatosítsuk magunkban életünk szépségeit, észleljük környezetünket és becsüljük a nyugalmat, amely körülvesz.
Aki barátot szerez, ellenséget is kap.
Úgy kell (kellene) járnunk az életben, megalkuvás nélkül, szigorú örömmel, mintha utoljára járnánk ezen az úton: nem a halál gondolatával, hanem az élet ízét ízlelgetve, habzsolva és tobzódva a percenként múló, de pillanatonként újraszülető élményekben. Érezve, tapintva minden mozzanatát. Nem a búcsúzó bánatával, hanem az érkező friss örömével.
Amíg egy ember meg akar ismerni egy másikat, amíg meg akarják változtatni egymást, amíg fontos, amit a másik gondol, érez, tesz, amíg van mondanivalójuk egymás számára, érzőidegük a másik fájdalmára, örömére, ameddig bosszantani tudja egyik a másikat, szokásaival, elképzeléseivel, más érdeklődésével, féltékenységével, addig a kapcsolatuk aktív. Ha ezek kihunytak, jön az elhidegülés, ami rosszabb a gyűlöletnél.
Vigyázni kell a szavakra. Nem attól félni, hogy elárulnak, lelepleznek, hanem hogy némák maradnak olyan előtt, akihez szólni szeretnél.
A legfőbb intelem magunk számára: úgy élni, hogy visszanézve ne kelljen szégyenkeznünk magunk miatt.
Akármilyen vagy, beléptél az életembe és megváltoztattad a pályát, amin futok. Merre hajolt, merre futott volna találkozásunk nélkül, ki tudja? Egymás mellé kerül két bolygó és megváltozik a világegyetem: ha vonzásuk túl erős, egymásba zuhannak és eggyé robbannak össze. De ha nem is, elhajlik addigi pályájuk és megváltozik a világ tőle. És akármennyire távolodnak az űrben, akárhogy felejtenek és tagadnak, pályájuk kitörölhetetlenné teszi a pillanatot, mikor közel kerültek.
A szerelmi bánat nem csak az, hogy elveszítünk valakit, akiről azt hittük, miénk volt, hanem elveszítjük önmagunkat is. Tartásunkat, nyugalmunkat, hitünket. Valószínűleg ezért nem enyhül a veszteség azzal, ha bebizonyosodik, hogy szerelmünk tárgya nem volt az, akinek hittük. A csalódás az, hogy magunk maradtunk.
A panaszkodásra bő szókincsünk van. A vigasztalásra erőtlen, sápadt pár szavunk.
Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen... Okosan élj. De főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem szellemeikben. Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat. Jeleket hagyj a világban, téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket, bármilyen, csak markáns legyen... akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen. Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege. Úgy élj!